Milyen tesztautót kívánhat magának a tesztelői pályával ismerkedő autórajongó? Kezdhet valami igazán erős modellel: megfelelő önmérséklettel nem az első menetpróbája lesz egyben az utolsó. Kis szerencsével akár luxusautó kormánya mögé is kerülhet – ha a csillogás felülírja a tárgyilagosságot, még mindig bízhat abban, hogy csak kevesek kiváltsága a személyes tapasztalat. Vagy megkaphatja bemelegítésül a magyar piac egyik legnagyobb darabszámban értékesített modelljét, ami így szinte minden családban megtalálható, ezáltal rengetegen ismerik. Velem ez utóbbi történt, a sors (vagyis a vezetőség) a Suzuki SX4 S-Cross Hybridet osztotta rám első tesztautóként.

Borongós szerdai napon pillantottam meg a népszerű Suzukit… igen, szürkében, alapfelszereltséggel. A típus napjainkra az utcakép része lett, és míg a korai változat külsejét inkább csak megszoktuk, a jelenlegi verzió – ha nem is formatervezői bravúr, de – már sokkal kevésbé megosztó ábrázatot kapott. A külsőnél fontosabb a belbecs, tárjuk hát tágasra az ajtókat, és merüljünk el az alig ezer kilométert futott jármű belsejében! (Mindenkit megnyugtatok, kellemes illata volt a tesztautónak.) Az általános anyaghasználat az árcédulát figyelembe véve igazából megfelelő: önmagukban nem fájdalmasak a műanyagok, vannak köztük puhák és mindenképpen a Suzuki és a modellt építő magyar munkások javára kell írni, hogy jól sikerült a beltér összeszerelése, zavaró neszeket még rossz úton haladva sem hallottam. Ráadásul esős időben is száraz marad a nadrágunk, hiszen a küszöböt teljesen megóvják az ajtó műanyag elemei.

Az oldalsó védőlemez hatékonyan takar rá a küszöbre: nem lesz sáros a nadrágunk

Kicsit hosszasan köszörül az indítómotor, mire magához tér a turbós négyhengeres. Alapjárati vibrációnak nyoma sincs, legfeljebb a közvetlen befecskendezésnek köszönhető minimális ciripelés hallható az utastérben. Finom erővel működtethető a kuplungpedál, ami kissé talán hosszú úton jár, viszont toleránsan viseli a kisebb hirtelenkedést is. A motorvezérlő hathatósan támogatja a lefulladás ellen vívott harcot, szükség esetén a gázpedál érintése nélkül emel az alapjárati fordulaton. Meglepő módon a műszerfal kijelzője szerint nem a hibrid rendszer segíti át az autót a holtponton – később még érintjük a témát.

A sebességváltó szerencsére hozza a márkától megszokott szintet: a jól megvezetett, könnyen kapcsolható szerkezet működésébe legfeljebb hűvös időben rondít bele némi karcosság. Ne gondoljanak hatalmas különbségre, inkább bemelegedve tapasztalhatunk egy extra réteg finomságot a hidegen is bőven kellemes állapothoz képest. Induláskor könnyedén vesz lendületet a jármű, nem kell megfeszülten gépészkednünk a forgalom ritmusának követéséhez. Pedig a hibridséggel csökkent a belsőégésű motor teljesítménye: a korábbi 140 lóerő helyett már csak 129-et hívhatunk le 5500-as fordulat mellett. Felmerül a kérdés: vajon a vezetőülés alatt elhelyezett akkumulátorból táplálkozó 48 voltos hibrid rendszer segít megőrizni a dinamikát? A teszthéten kifejezetten kerestem olyan üzemállapotokat, amikor a villanymotor bekapcsolódik a hajtásba. Alacsonyabb fordulatszámon indított padlógázas gyorsulásoknál sikerült elkapnom néhány pillanatra a műszerfali kijelzőn az elektromos rásegítést.

Hagyományos műszerfal érintőképernyő nélkül; távolságtartós sebességszabályozó azonban jár az alapváltozathoz is

A villanymotor névleges teljesítménye 10 kW, nyomatéka pedig 53 Nm, hatását azonban jóindulatúan is alig érezhetőnek nevezném. Ez persze a turbófeltöltéssel ellátott erőforrás dicsérete is, amely egyébként nyomatékosabb lett: 220-ról 235 Nm-re emelkedett a rugalmasságot meghatározó érték, ráadásul a hivatalos adatok szerint a csúcsérték kettő- és háromezres fordulat között folyamatosan jelen van. Méréseinken ugyanakkor érdemleges változást nem tudtunk igazolni: a negyedikben mért 60-100-as gyorsulás épp úgy hasonló időt hozott, mint a korábbi hajtáslánc esetében. Sőt, a 0-100-as sprint is ugyanúgy meglett volna 9 másodperc körül (a gyári adat 9,5), ha nem éppen kiábrándító minőségű, tapadni nem igazán akaró Giti Winter abroncsok lettek volna a tesztautón.

Az elektromos rendszer jelentősége inkább az áramfelhasználás benzinmotorra háruló terhelésének minimalizálásában van: a fékezéskor eltárolt elektromos energiát menet közben a fedélzeti fogyasztók táplálására fordítja a rendszer, így nem kell külön energiát fordítani a generátor áramtermelésére. Még egy helyen jelent spórolást a hibridség: visszatápláláskor erősebb motorféket kapunk. A Hegyalja úton lefelé haladva még ötödik fokozatban is lassult az autó, tehát némi előrelátással érezhetően megnyújthatjuk a fékbetétek élettartamát.

A Suzuki hibrid rendszere abban is több egy egyszerű start-stop funkciónál, hogy képes leállítani a még guruló autó motorját: kicsivel 20 km/h-s sebesség alatt kezdődik a spórolás, ha a sofőr hajlandó levetkőzni az autósiskolában tanultakat, és az utolsó métereket üresbe tett váltóval és felengedett kuplunggal teszi meg. A kormányszervó és a fékrásegítés folyamatosan elérhető marad – amennyiben a fék felkeményedne (például lejtőn araszoláskor), a motor rögtön újraindul. Az automata leállítás hideg motornál vagy nem bekötött biztonsági öv esetén elmarad, ezzel a rendszer egyszerre óvja a motort és neveli illemre a vezetőt. Az újraindulás egyébként villámgyors és gyakorlatilag nem érzékelhető, köszönhetően a szíjas ISG-nek (meghajtó funkcióval rendelkező generátor).

A váltási segédlet óvatos menetben kicsivel 1500-as fordulat fölé érve jelzi a következő fokozat esedékességét. Kissé optimista, de legalább a visszakapcsolásra is figyelmeztető rendszert kapunk a Suzukinál: a domborzati viszonyokat nem veszi figyelembe, így hegyen-völgyön haladva érdemes a fülünkre hallgatva felülbírálni a műszerfalon megjelenő utasításokat.

Könnyen kapcsolható hatfokozatú váltó jár az SX4-hez

Ha valamivel kapcsolatban hiányérzetünk lehet, akkor az ülések környékén érdemes kutakodnunk. A karral állítható háttámla meglehetősen nagy lépcsőkben rögzíthető, így kisebb kompromisszumra kényszerülhetünk a beállítás során. Illetve egy jó tanács a potenciális S-Cross sofőröknek: lehetőleg álló helyzetben igazgassák a dőlésszöget, mert a retesz oldásakor szinte biztosan hátrabillen a háttámla, ebből pedig balesetveszélyes helyzet adódhat.  Derékban szélesebb, vagy terpeszkedve vezető emberek az ülepükön érezhetik az ülőlap dudorát. Itt se gondoljunk nyomasztó érzésre, csupán az első métereket megtéve volt feltűnő a kialakítás. A második naptól kezdve fel sem tűnt a jelenség.

Ellenben a teszthét végére sem sikerült megszoknom a nyílászárók becsukásához szükséges erőt: magyarul mondva úgy kell bevágni az ajtókat; a csomagtartó esetében leginkább a kétkezes módszer hozta a kívánt hatást. És ha már az autó kevésbé előnyös oldalát vizsgáljuk: amilyen szerencsés optikája (és automatán sötétedő funkciója) van a belső tükörnek, olyan hátrányos helyzetűek a külső tükrök. Az oldalsó szellőzőrácsok ezüst kerete pontosan a visszapillantókra rajzolt fényes átlóként tükröződik vissza napsütéses időben. A periférikus látómezőben állandóan jelen lévő „látomás” az autó egy megszokást igénylő pontja. 2020-ban érdekesen archaikus az autóhoz adott kulcs: egy fix tollas vezérlőegység jár az alapot jelentő GL szinthez.

Az már inkább csak a szőrszálak hasogatását küldetésszerűen űző, egész nap a monitor fényében fürdőző szemű tesztelő észrevétele, hogy a fényszórók vetítési képe nem teljesen homogén. Ennél sokkal lényegesebb, hogy az S-Cross vásárlásakor alanyi jogon járnak a LED-es fényszórók, és az elhanyagolható apróságot leszámítva kiválóan világítják meg az autó előtti utat – sose kelljen rosszabb világítási képű lámpákkal szerelt autóval közlekednem gyéren (vagy éppen sehogy) kivilágított környéken.

Hátul a hibrid felirat utal a hajtásláncra

Autópályára érve nagyjából 120 kilométeres sebességtől erősödik fel a menetszél zaja, még a 110-es korlátozásoknál is viszonylagos csendben haladhatunk a Suzukival. Némi motor- és gördülési zaj persze alacsonyabb sebességnél is akad, de felesleges kiabálnunk utastársainkkal - de nyilván 130-nál már a (drágább) konkurensek többsége mérhetően csendesebb. Hatodik sebességben kereken kétezres fordulat tartozik a 100 km/órás sebességhez, így normál körülmények között nincs szükség visszaváltásra a három számjegyű sebességi régióban. A fenti számok a műszerfal sebességmérője által mutatott értékekre vonatkoznak. Méréseink alapján a 100 km/órának mutatott sebesség a valóságban 93-94 körül adódik.

Autópályás haladásnál nagy hasznát vehetjük a távolságtartó tempomatnak, amely már alapáron is jelen van a fedélezeten. A három lépcsőben állítható automatika meggyőző magabiztossággal dolgozik. Sűrű sávváltásoknál persze már nem egyértelmű a segédlet hasznossága: lassabb autókat utolérve túlságosan korán veszi el a gázt, így lendületvesztéssel kell besorolnunk a belső sávba. Ha városba érve elfelejtenénk kikapcsolni, legkésőbb az első intenzív gyorsítással megközelített piros lámpánál eszünkbe fog jutni a mulasztásunk.

A radaros vészfékasszisztens ezzel szemben – és a tempomat működéséből kiindulva meglepő módon – túlérzékenynek bizonyult. Kerülve a szándékos provokálását is gyakran bejelzett, ráadásul többször konkrétan megfékezte az autót. Ha lett volna rá lehetőség, biztosan kikapcsoltam volna, de csak még érzékenyebb állásba lehetett állítani.

A fedél felhajtva nem esik vissza, az alsó rekesz egy kisebb ház villamossági szerelvényeit is elnyelte

A hibridként árult autók sarkalatos pontja a fogyasztás. A tesztelt jármű autóúton és esti városi forgalomban 5 liter, autópályán és sűrűbb városi menetben 6 liter körül kért az E10-es benzinből 100 kilométerenként. Dugóban araszoláskor már a 8 litert közelítette a fogyasztás, így a teljes tesztre vetített eredmény éppen nem érte el a 6 litert. Normakörünk üzemanyag-igénye 5,4 literre adódott, szabályos autópálya-tempónál pedig 6,8 liter fogyasztással kalkulálhatunk. Gyors általánosítással élve megállapítható, hogy a teljes értékű hibrid hajtáslánccal szerelt modellekhez képest a lágy hibridek dugóban ácsorogva szerepelnek a leggyengébben. Ez persze nem meglepő, hiszen a kocsiszekrény megmozdításához csak az előbbiek esetében elegendő a villanymotor ereje, utóbbiak csakis benzint égetve képesek elindulni. Fordítva nézve? Vajon van értelme a 48 V-os hibrid rendszernek és az átdolgozásnak? Ha nem is nagyon, de igen: változatlan menetteljesítmények mellett picivel hatékonyabb hajtásláncot kapunk a valóságban is.

Összességében véve a pozitív irányba billen a mérleg nyelve a Suzuki SX4 S-Cross Hybrid esetében. Nagyon is élhető autót hoztak össze a japánok, amely most a 48 V-os hibrid hajtáslánc kizárólagosságában változott. Futóműve, kormányzása és motorja is kellemes társ a mindennapokban. Az útburkolat kisebb repedéseinek lekövetésén, illetve a kanyarban elkapott úthibák kezelésén lehetne javítani, de egy egészen komfortos, oldaldőlésre sem különösebben hajlamos konstrukció dolgozik az autó alatt. Léteznek olyan típusok, amik jobban teljesítenek nála kemény városi üzemben vagy nagyobb komfortot biztosítanak autópályás igénybevételkor, ugyanakkor a legtöbb konkurens még mindig drágább (de erről később).

A családi használatra is alkalmas (430 centis hosszához társuló 260 centis tengelytávolságával hátsó lábtere is nagyvonalú, csomagtartója pedig 430 literes) új autók között az SX4 továbbra is kedvező árúnak minősül – bár a hibrid rendszer bevezetésével jelentősen emelkedtek az árak, a bűvös ötmilliós határ alá már alapfelszereltséggel sem fér be. Ha valaki S-Cross megvásárlását fontolgatja, vegye figyelembe, hogy április elsejétől – felszereltségtől függően – akár további 100 ezer forinttal is emelkedhetnek az árak. Szintén érdemes lehet megfontolni az eggyel magasabb felszereltségi szint választását.

Tágas a hátsó sor - a képen a jobban felszerelt GL+ változat varrott üléshuzata látható

Az alapmodellben is vannak meglepően nagyvonalú tételek (távolságtartó, LED-es fényszóró, kétzónás automata klíma, Bluetooth-képesség), de a GL+ szint 370 ezer forintos felárával számos komfortnövelő extrát kapunk: fűthetővé és elektromosan behajthatóvá válnak a külső tükrök (és még irányjelző is lesz bennük), illetve plusz hangszórók javítják az amúgy erre rászoruló hangzást. Bőrbe borított kormányt is kapunk a plusz pénzért – bár a késő télben nem érzékeltem a műanyag karima hátrányát –, jár továbbá a kulcsnélküli indítás, valamint a központi képernyő látványának és tapogatásának lehetősége is. Előbbieken kívül ülésfűtés, hátsó fűtőcsatorna, valamint némi extra tárolórekesz is javítja a használhatóságot. A csomagot a B-oszloptól sötétített üvegezés egészíti ki. A GL+ szinten változik az ülések kárpitozása (ennek is lehet gyakorlati jelentősége a szöszöket könnyen gyűjtő alaphoz képest) és még tolatókamera is kerül az asztalra. Vagyis inkább a kijelzőre. Parkoló radarok érdekes módon csak a GLX csúcsváltozatnál járnak az autóhoz – ott viszont rögtön előre és hátra is jut az érzékelőkből. Az is igaz, hogy az autó beláthatósága napjaink autóihoz viszonyítva egyértelműen kiváló.

Régebben a tökéletes felszereltségi kompromisszumot jelentő GL+ változatot jóval ötmillió alatt hazavihettük (kedvezménnyel) - most hasonló feltételek mellett 5,41 millióról beszélünk. Igen, kapunk egy drága és minimális hatást hozó hibrid hajtást, amivel pár deci üzemanyagot visszafoghatunk, ez viszont érdemi spórolást nem jelent. Így viszont már kicsit más ligába kerül az autó: míg eddig a kategória legjobb árával és kiegyensúlyozott teljesítményével kézenfekvő volt az SX4, most nagyjából 800 ezerrel drágábban már fel lehet neki róni a helyenként ódivatú belső terét: a műszercsoport kis pöckeivel történő fedélzeti számítógépvezérlést, az ülésfűtés klasszikusnak nevezhető gombjait, a tükröződő központi kijelzőket. Ugyanakkor egy abszolút kiérlelt modellel van dolgunk továbbra is, ami ugyan ár-érték arányban visszafelé lépett egyet, de a mezőnyben ettől még egészen erős pozíciót foglal el.

Automata váltó jelenleg nincs, de az összekrékhajtás továbbra is elérhető

Esztergomban gyártják, kedvező az ára, nincs kifejezetten bántó tulajdonsága – egy üléspróbát feltétlen megérhet a SX4 S-Cross még az emelkedő árak közepette is. A szívómotorok kivezetését 3+7 éves garanciával igyekszik kompenzálni a gyártó, a negyedik évtől egészen a jármű tíz éves koráig garanciális marad többek között a turbófeltöltő, a gyártói vállalás ráadásul tulajdonosváltás esetén sem vész el.

A lehetséges vetélytársakat a napokban gyűjtötte össze Kenéz Tibor a Škoda Kamiq tesztjében, így most őt idézem, hiszen az egyre bőségesebb kategóriában nem egyszerű már csak körbetekinteni sem. Ha már a cseh vetélytárs szóba került, csak konszernen belül maradva ott a Seat Arona és a Volkswagen T-Cross. Hasonlóan jól felszerelve mindegyik modell drágább, de főleg a Kamiq több értéket is kínál. Franciaországból szemezgetve az azonos műszaki megoldásokat használó Citroёn C3 Aircross és az új Peugeot 2008, illetve a szintén most megújult Renault Captur áll rendelkezésre. A franciák 100-110 lóerős erőforrásokkal listaáron egészen közel kerülnek. Dél-Koreából a Kia Stonic és a Hyundai Kona áll csatasorba, és az új, vagány Ford Puma is szóba kerül.

Van ám még tovább is: a Fiat 500X is kínálja magát, akárcsak az Opel Crossland X. A Honda HR-V már jóval drágább, de nagyobb és komolyabb is. A Mazdánál nehéz a kérdés: a CX-3 kisebb, és nem is olcsóbb, a CX-30 pedig jóval komolyabb, de drágább is. A Suzuki Vitara korábban legyőzhetetlen volt ár/érték arányban, de mára már nem sokkal olcsóbb, mint ellenlábasai, épp úgy, mint az SX4. Mivel tesztalanyunk a nagyobb és alig drágább, így objektíven nézve ő jobban megéri, de a döntés igazából már ízlés kérdése is. A SsangYong Tivoli lehet még titkos befutó, hiszen egészen finom megoldásokat kínál új 1,5 literes turbómotorral. És a teljesség kedvéért említsük meg a Mitsubishi ASX-et is, ami elavult, de megbízható technikát kínál, viszont nem éppen olcsón.

Hamarosan tovább árnyaljuk a képet: érkezik összehasonlító tesztünk is majd, amelyben a Kia Stonic a SsangYong Tivolival csap össze - érdekes lesz, annyit megígérhetek.