Folyamatos vigyorgás a vele együtt töltött idő alatt – ez az, amit biztosan garantál a Ford Individual programjában született, egyedi felszereltségű és külsejű miniautója, amelyet gyártója igazi prémium csöppségnek hirdet. Természetesen nincsen rózsa tövis nélkül. Kérdés, hogy az apróbb hibák be tudták-e árnyékolni boldogságfaktort?
Persze a válaszra csak a végelszámolásnál derül fény, hiszen az alapos kritika nélkül felelőtlenség lenne rögtön ítélkezni. Tény viszont, hogy a kis Ka rettentően aranyos jószág és könnyedén belopja magát még a legkeményebb kőszívbe is.
Még így, feketében, feketére fényezett könnyűfém felnikkel sem lehet komoran rátekinteni, minden egyes pillantásnál megköveteli, hogy mosolyra görbüljön a szánk. A sötét szín inkább azt próbálja sugallni, hogy egy igazi kis rosszcsonttal van dolgunk.
Mint egy kisgyermek - kedves és rosszcsontAzt hiszem, erre az autóra teljes joggal mondhatjuk, hogy dögös - gombóc mivolta ellenére minden porcikájával ezt a tényt sugallja: a már említett, törpeautóhoz mérten nagy, 16 colos fekete könnyűfém felnik, a méretes hátsó szárny, a huncutan kikandikáló kipufogóvég, a hűtőmaszk fekete kerete mind-mind ezt szolgálják. Még nem volt szó arról, hogy a Ka nem a Ford saját gyermeke, hanem a Fiattal közösen elkövetett próbálkozás, ami a külsőt vizslatva nem is nagyon tűnik fel, külsőre legfeljebb az arányokból sejthetjük a rokonságot, de egyébként abszolút kétpetéjű ikertestvérek a Fiat 500-zal.
Végülis érthető, hogy a Ford miért tért el olyannyira az olasz retróminitől. Egyrészt egyszerűen a németeknek nem volt olyan múltbeli autója, amit a mai retró lázban újragondolhatnak, másrészt az nem is passzolna a Ford jelenlegi repertoárjába, ellenben egy kis dögös, modern vonalakkal megtűzdelt csöppség annál inkább. Ha az alapkoncepció nem volna elég, akkor a Metal csomag keretein belül igazán egyedi Ka-hoz juthatunk, ami nem csupán a külsőre, a belsőre talán még jobban igaz.
Vörösen izzik a beltérA méretes ajtókat feltárva azért őszintén szólva már kicsit egyértelműbbé válik az olasz rokonság - bár a műszerfal esetében sem maradtak meg az 500-as stílusos múltidéző elemeinél, a középkonzolra helyezett ablakemelő-kapcsolók, az egyforma klímakonzol és a rádió kezelése, valamint a fedélzeti számítógép buktatja le a két testvért. Amennyiben maradunk a Metal felszereltségnél, azért a Fordnál sem kell a stílusos elemeket nélkülözni: az üléseken fémesnek tűnő karikák sorakoznak, mint valami extrém testékszer, de akár a szeggel kivert bőrdzsekikhez is hasonlíthatjuk őket. Emellett a középkonzolon és a műszerfalon fényes fekete műanyagok teszik prémiumabbá a hangulatot, a krómozott Ka logókról a B-oszlopokon és a klímakonzol alatt nem is beszélve.
Az anyagminőséget nem érheti komolyabb panasz, de az ajtóburkolathoz használt túl kemény műanyagnak borzalmas a textúrája, ami főleg tapintáskor kergeti el a kezet. Az összeszerelési minőségre térve is hasonló a felállás: átlagban minden rendben van, de egy-egy ponton meginog az ember. A középkonzol alján a fényes fekete betét egyszerűen lötyög, valamint főleg lehúzott ablaknál az ajtó felől hallható némi nyüszögés. Hogy ez csupán tesztautónk sajátossága volt vagy általános jelenség, azt nem tudni.
Mindent összevetve az utastér praktikus, a kesztyűtartón és az ajtózsebeken kívül a két ülés között kisebb rekeszek várják az apróságokat, de nem mehetünk el szó nélkül a nagyobb kategóriában versenyző Suzuki Swift csomagtartóját megszégyenítő, 224 literes, teljesen jól 
A Fiat rokonság tetten érhetőhasználható poggyásztér mellett sem. A hátsó sor helykínálata nyilván kardinális kérdés még egy ilyen városi törpénél is: az első üléseken kényelmesen, igaz amolyan magasan ülve és jól elférve hátul sem a lábtér szabja meg a határt, hanem a már lefelé ívelő tető korlátozza nagyjából maximum 170 centiméteres egyénre a hátsó fejteret. Persze a napfénytető kispórolásával ez némileg módosul.
Ha már az üvegtetőnél tartunk, be kell vallanom, bármennyire is imádom az ilyesmit, a Ka extralistáján semmiképp sem pipálnám ki az automata klímával együtt 200.000 forintot kóstáló opciót. Egyszerűen érthetetlen, hogy még egy elhúzható rolót sem gondoltak ide a mérnökök, pedig a sötétített üveg ellenére gyakran lehetne hasznát venni - a kis teret a fekete fényezéssel és az üvegfelülettel karöltve roppant hamar melegíti fel még a gyengébb napsugár is. További érv a tetőablak ellen, hogy nem is nyitható, ráadásul a hangerő mérése közben arra a következtetésre jutottunk, hogy részben emiatt az extra miatt hangos a Ford csöppsége.
A tesztautó felszereltsége szinte makulátlan, azaz a már említett tételeken túl hat hangszórós, erősítővel és mélynyomóval felvértezett audiorendszert, a kötelező extraként aposztrofálható Bluetooth kapcsolatot, ülésfűtést, fűthető szélvédőt nem nélkülöző autóval állunk szemben. A hifi tényleg jól szól, kisautóhoz mérten nagyon szépen, azonban maga a fejegység nem a legokosabb szerkezet: itt 
Annak ellenére, hogy gombóc, jó a kiállásamár tetten érhető az olaszos hanyagság. Csekély konfigurálhatósága és nem túl informatív mivolta mellett az USB-re csatlakoztatott pendrive zeneszámait csak véletlenszerűen képes lejátszani, ráadásul valamilyen érthetetlen okból kifolyólag csakis a kormányról tudunk léptetni ezek között, magán a fejegységen nem. Mindezeken túllépve viszont a Metálkával töltött minden percet élveztem: ahogy megláttam, mosolyra görbült a szám, ami egészen addig nem hagyott alább, amíg kiszállva el nem hagytam az autót. Szomorúság ellen, azt kell mondjam tökéletes orvosság.
(Lapozva kiderül, mire képes a Metálka az 1,2 literes masinával a gyomrában)