A hétvégén feldübörögnek a motorok az Ardennekben és ismét elrajtol a legendás Spa24, azaz a világ egyik leghíresebb huszonnégy órás GT futama. Ennek apropóján folytatjuk cikkbemutató sorozatunkat és a Südschleife, a Nordschleife, valamint Le Mans után ismét egy legendás versenypályát mutatunk be a Kedves Olvasóknak.
Spa-Francorchamps Belgiumban, az Ardennek hegységben, a német határtól alig húsz kilométerre nyugatra található. Talán egy másik pályának sincs a világon, amelyik ilyen egyedülálló természeti környezetben feküdne. A pályát óriási szintkülönbségek jellemzik és emiatt saját mikroklímája van. Számtalan olyan futamra emlékezhetünk, ahol a pálya egyik részén ragyogó napsütés, a pálya túlsó felén pedig szakadó eső volt. Az időjárás mellett további jellemző a nagy átlagsebesség is, amely sok balesetet okozott a múltban. Szinte alig akad olyan pontja a pályának, amihez ne fűződne valamilyen jó- vagy rosszemlékű történet.
Hajtűkanyar ide, szintkülönbségek oda, Spa veszett gyors pálya
Az első nagydíjat 1925-ben rendezték itt és azóta legendás versenypályává vált a belga aszfaltcsík, ahol bármilyen szakágban nyerni dicsőség. Az 1970-es évek végéig a jelenleginél kétszer hosszabb, több mint 14 kilométeres volt Spa, amely Le Mans-hoz hasonlóan több közútként is használt szakaszt tartalmazott. A mostanihoz hasonló vonalvezetést és pályahosszt 1979-re érte el, ugyanis a nagy átlagsebesség miatt egyre komolyabb biztonsági intézkedéseket kellett bevezetni, amit a közútként történő használat már jelentősen akadályozott. A Buszmegálló-sikánt 1981-ben építették meg, amelyet többször is átalakítottak, legutolsó ismert formája 2007-ben alakult ki.
Az Eau Rouge be- és kijárata fentről - így talán jobban látszik a szintkülönbség
Autósportot kedvelő olvasóinknak nem nagyon kellene törni a fejüket, hogy felsoroljanak néhány legendás kanyart a pályáról, de egyről talán még azok is hallottak, akik nem követik a versenyzés világát. Ez a kanyar az Eau Rouge, azaz a Vörös víz, amely a kanyar aljában csordogáló patakról kapta a nevét és talán nem túlzás azt állítani, hogy a legismertebb kanyar az autóversenyzés történetében. Ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor igazából ez egy kanyarkombináció, ami a balos Eau Rouge-zsal kezdődik és egyből átvált a jobbos Raidillon-ba. A kombináció varázsát és legendáját annak köszönheti, hogy extrém szintkülönbséget tesznek meg kanyarodás közben a versenyautók, sok esetben gyakorlatilag padlógázon. A dombon felfelé nem látják hová érkeznek, ezért egyfajta bátorságpróba is ez, minden körben. A tévés közvetítések nem adják vissza a szintkülönbséget, de a Raidillon-ból visszanézve a La Source irányába rengeteg fotófelvételt találhatunk az interneten, ahonnan viszont látszik, hogy olyan gyorsan és olyan sokat emelkednek a versenyzők, amelyhez hasonló érzést legfeljebb vadászrepülő pilóták élhetnek át felszálláskor. A versenyzők is nagyon szeretik ezt a kombinációt. Kimi Raikönnen – aki egyébként a legtöbb futamot nyerte a Forma-1 vesenyzők közül a belga pályán – 2012-ben emelte új szintre az Eau Rouge-ban történő kanyarodást, amikor is külső íven előzte meg Michael Schumachert a Raidillon tetejére érve.
A Raidillon után jön a hosszan emelkedő Kemmel egyenes, amely kiváló lehetőséget nyújt minden egyes versenysorozatnak az előzésre. A legismertebb ilyen manőver talán Mika Häkinnen és Michael Schumacher nevéhez köthető, amikor a 2000-es Belga Nagydíjon egymással küzdve két oldalról kezdtek a Les Combes féktávjánál előzésbe. Häkinnen zsenijét bizonyítja, hogy a másodperc tört része alatt hozta meg a döntést és jobbról kerülte ki egyszerre Schumachert és Ricardo Zontát. Utóbbit kevesen említik ennél az előzésnél, de beláthatjuk, hogy ahhoz is nagy rutin és kötélidegek kellettek, hogy megfelelően reagálja le ezt a szituációt (a 2. perctől érdemes figyelni a videót).
Amíg a Kemmel egyenes végéig emelkedik a pálya, úgy a Les Combes-tól már lefelé vezet az út. Tempós és nagy tapadást igénylő kanyarok következnek, a Malmedy, Pouhon, Rivage, Fagnes és Stavelot sorrendben, melyet egy elnyújtott folyamatos ív követ a legendás „törésig” a Blachimontig. A Blachimont-t túlzás kanyarnak nevezni, mert szinte csak megtöri az amúgy is balos ívet, mégis olyan technikás, hogy több versenyző is odacsapta már az autóját ebben a kanyarban. Erik Comas balesete a legemlékezetesebb ezek közül, leginkább emiatt, mert Aytron Senna megállt futam közben, hogy segíthessen Comas-nak.
A Blachimont után következik a Buszmegálló-sikán, amely évekkel ezelőtt még valóban buszmegállóként működött. A sikán előtt 300 fölötti tempóról kell féktávot venni, amely néha trükkös tud lenni. Egészen biztosan jól tudja ezt Sebastian Vettel is, aki Jenson Buttont ütötte ki egészen váratlanul 2010-ben.
A Buszmegállóból fordulunk rá a (fő) célegyenesre, amely egy hajtőkanyarral a La Source-al fordul rá a ritkábban használt másodlagos célegyenesre, amely az Eau Rouge felé visz. Hiszen miért ne lenne ebben is különleges a pálya? Két célegyenes, két boxutca. Nem mindennapi az biztos.
Aki valaha látta az 1998-as Belga Nagydíj rajtját, annak aligha kellett ezt a hajtűkanyart bemutatni. A pályára amúgy jellemző gyakori esőben indított rajt során a visszafordítóban 13 autó ütközött össze és csak az akkori modern biztonsági fejlesztéseknek volt köszönhető, hogy mindenki saját lábán hagyta el az autóját.
„Nincsen rózsa tövis nélkül,” tartja a mondás. Ahol ilyen nagy a sebesség és sok a trükkös kanyar, ott előbb utóbb sajnos baleset lesz és ebben a tekintetben Spa-Francorchamps sem különbözik más pályáktól.
A korai években, mint minden más versenypályán itt is gyakoriak voltak a halálos balesetek. 1925-től a mai napig 48 versenyző és 4 pályabíró vesztette életét. 1960-ban Chris Bristow és Alan Stacey mindössze pár perc különbséggel vesztették életüket. A Sportautó Világbajnokság 1985-ös Spa-i 1000 km-es versenyén veszítette életét a németek F1 reménysége, a nürburgringi körrekordot több mint 35 éven át tartó Stefan Bellof, akit a helyi sztár, a szintén F1 menő és Le Mans győztes Jacky Ickx lökött meg az Eau Rouge-ban felfelé. A német autója a gumifalba fúródott, kigyulladt, életét már nem lehetett megmenteni.
Legutóbbi áldozatát tavaly, 2019-ben szedte a pálya, amikor a Belga Nagydíj F2-es betétfutamán a balesetet szenvedő Giuliano Alesi autója miatt a falnak csapódó, majd onnan a pálya felé visszamozgó Anthoine Hubert autóját eltalálta a Raidillonból padlógázzal érkező Juan Manuel Correa. Hubert azonnal meghalt, Correa sokáig életveszélyben volt és a mai napig kérdéses, hogy folytatódhat-e a karrierje. A sport biztonsága érdekében hozott pályamódosítások és a versenytechnika fejlődése jól követhető abban, hogy a 90-es évektől gyakorlatilag csak motoros, vagy régi történelmi versenyen történt balesetből lett tragédia, egészen mostanáig Hubert balesetéig. Hatalmasat bukott itt pályafutása során Alex Zanardi, Jaques Villneuve és Mark Webber is, de ők a szerencsések közé tartozva megúszták kisebb-nagyobb sérülésekkel.
Míg más pályák történelme egyértelműen a Forma-1-hez köthető, addig Spa-Francorchamps autósport történelmének lapjait elsősorban a túra- és hosszútávú versenyek írták és írják jelenleg is. A Spa 1000km és Spa24 legendás hosszútávú versenyek. A 80-as években a C csoportos autók is rendszeresen megfordultak itt, napjainkban pedig a WEC sorozat és a GT3 sorozatok látogatják a pályát rendszeresen. A hosszútávú versenyeken induló autókat a pálya vonalvezetése, a pilótákat pedig a folyamatosan változó körülmények teszik próbára. Nagyon látványos az Eau Rouge-ban éjszaka száguldó autók látványa, amikor az aszfalthoz érő padlólemez méteres szikraesőket hány, vagy amikor a Les Combes-ból lefelé izzanak a féktárcsák a sötétben. A mai legmodernebb technika mellett a különböző történelmi és klasszikus sorozatok versenyzői, versenyautói is minden évben megfordulnak itt, felidézve a versenyzés aranykorát.
Említettük, hogy a pálya gyors és valóban az. A 7.004 méteres aszfaltcsík legfrissebb körrekordját jelentő 1:41:25-ös időt Lewis Hamilton idén állította fel a Belga Nagydíj időmérőjén, letaszítva Sebastian Vettelt és a Ferrarit a képzeletbeli trónról. Ám a közelmúltig mégsem Forma-1-es autó, hanem a Nürburgring-Nordschelife körrekordját is beállító WEC versenygép, a Porsche 919 Hybrid tartotta a csúcsot 1:41:770-es idővel, Neel Janival a volán mögött. Az igazsághoz hozzátartozik azért, hogy a Porsche minden – a WEC sorozatban használt – korlátozást kivett a modellből, ezzel is bizonyítva, hogy a hosszútávú versenyszéria teljesítmény korlátozásai és igényei nélkül bizony simán Forma-1-es tempóra képesek ezek az autók.
Hozzátesszük, ennél az időnél alig 20 másodperccel lassabban száguldoznak körönként a leggyorsabb autók 24 órán keresztül, viszonyítási alapként pedig ott van a rendszámos mezőnyből a McLaren Senna 2:24-es körideje.
A sajátos mikroklíma így ősszel még nagyobbat üt majd
A Covid-19 járvány miatt a szokásos nyári időpont helyett most hétvégén – az európai nagy hosszútávú versenyek közül utolsóként – rendezik a legnagyobb GT versenyt, a Spa24-et, ahol a sportág összes neves képviselője jelen lesz, hiszen itt nyerni igazi dicsőség. A késő októberi rajt miatt közel télies, esős idő várható, napközben is borongós, ködös körülmények között, amely hosszú éjszakában folytatódik majd. Mivel az óraállítás is erre az éjszakára esik, felmerült, hogy kivételesen 25 órás versenyt rendezzenek, de végül ezt a szervezők elvetették. A versenyről beszámolóval jelentkezünk majd.