Aki valaha szippantott már illatos benzingőzt, tudja jól, hogy a japánból érkező sportautóknak megvan a maguk vonzereje, körüllengi őket egyfajta speciális hangulat, ez vitathatatlan. Ezt a hangulatot közvetíti 14 évessé váló tesztalanyunk is, amely a legendás 7-9. generációs EVO széria alapjául szolgáló modellcsaládból származik és eddig becsületesen helytállt a szerkesztőségi garázsban: egy hazánkban viszonylag ritka sportmodell aktuális használtautó tesztünk főszereplője.

A japánok tudják mitől döglik a légy, ezt temérdek különleges sportmodellel bizonyították már, mi több, belpiacos vagy épp az USA-ba szánt, Európába csak szürkeimporton keresztül hozható különlegességből is szép listát tudnánk összehozni. A ’80-as, ’90-es években, de még a 2000-es évek elején is számos Mitsubishi dobogtatta meg az autórajongók szívét, azonban a dicsőséges éveket követően a japán gyémántos márka csillaga leáldozott, s csak mostanság kezd újra éledezni egy kicsit.

Klasszikus szedán forma, egy kis sportos körítéssel

Noha a Mitsubishi számos izgalmas finomságot adott a világnak, minden bizonnyal az EVO modellek alapjául szolgáló Lancer széria a legismertebb tőlük. Tesztalanyunk egy 2006-os példány, amely Lancerek 2000-ben indult, bizonyos helyeken VII-esnek, másutt IX-esnek mondott generációját képviseli, egyes piacokon pedig Cedia néven kerülhetett forgalomba.

A Mirage alapú Lancereket leváltó új szériát a világon szinte mindenütt forgalmazták, lokalizációtól függően eltérő felszereltséggel, motorizáltsággal és kozmetikai különbségekkel. Európa jellemzően a józan motorizáltságú variánsokat kapta, így jellemzően az 1300-as, 1,6-os és kétliteres hajtásláncokat lehetett az öreg kontinensen kapni. Természetesen a legizgalmasabb variáns a turbóval és ’majd 300 lóerővel bíró, összkerekes EVO csúcsszéria volt, azonban a legerősebb Lancerek is ritka és drága ékszernek számítottak akkoriban, és ez most sincs másként.

A legjobb kormány, amit vala foghattam

Tesztalanyunk egy olyan különleges modellváltozat, amelyet Magyarországon sosem forgalmaztak, azonban Németországban lehetett kapni és előszeretettel vették is: a 2.0 16V Intense felszereltség a legsportosabb nem EVO modell volt Európában, itthon csak a praktikusabb kombi karosszériával jelent meg a kereskedésekben.

Az autó 2016-ban került hozzám, Németországból frissen behozva. És bár őszintén szólva az akkoriban szeretett, magyar gyártású F Astrám után elsősorban német modellek közt kutakodtam, végül Vajda János kollégám ültetett bogarat a fülembe ezzel a Lancer szériával. S valóban, megbízható, műszakilag korrekt típus, továbbá sokak által mellőzött és épp ezért nem túl drága, ami mellé a japán autók által ígért klasszikus, jóféle vezetési élmény is jár.

A szín az egyik erőssége, ez nem is vitás

Emlékszem, az egyik tatabányai kereskedésbe a finom és ugyancsak emlékezetes Volvo S90 Inscriptionnel érkeztem. Amellett, hogy tényleg szimpatikus volt a kereskedés, az autót P-rendszámot felcsapva kipróbáltam, átvizsgáltuk, műszerrel, rétegvastagság-mérővel… ahogy azt illik, s rövid mérlegelést követően úgy döntöttem, nekem ez kell.

Az Intense felszereltség, valamint a kétliteres szívó benzinmotor párosa sportos körítést kapott: a dinamikusra hangolt futómű miatt 3 centivel került közelebb az autó a flaszterhoz, a lökhárítókra és a küszöbökre gyárilag toldat került, elöl fekete, hátul króm hátterű lámpatestek különböztetik meg az alapverzióktól, továbbá a szedánon egy visszafogott hátsó légterelő is fokozza a hangulatot.

Legendás blokk a géptető alatt: 4G63

Ha ez nem lenne elég, gyári, stílusosan pirosra fényezett toronymerevítő is szerepel a repertoárban, odabenn pedig a legmagasabb felszereltség mellé az EVO modellekből ismerős háromküllős, látványos és jó fogású MOMO bőr sportkormány és bőr váltógomb járt. Mindez egyedi és valóban sportos összhatást eredményez, a hab a tortán pedig a különleges Mystic Blue gyöngyház fényezés, ami még 14 évesen is minden túlzás nélkül nevezhető látványosnak.

A külső ezen felül kissé ingerszegény, a klasszikus szedán formát tényleg jóformán a fényezés és a sportcsomag kiegészítői teszik valamelyest izgalmassá. Az utastérben sem sokkal jobb a helyzet, a sokak által irigyelt kormánytól eltekintve a klasszikus japán klisé jelenik meg. Kemény, de tartós műanyagok, 14 évesen is példás összeszerelési minőség, elmaradhatatlan szent kvarcóra, egyszerű, de a piros skálának köszönhetően stílusos óracsoport és jellegzetes japános kezelőszervek alkotják a műszerfalat. A sportülések jól tartanak, de természetesen messze vannak az igazi kagylóktól, ellenben kényelmesek és emellett négy felnőtt számára 190 centi magasságig alkalmas az utastér (tengelytáv: 2600 mm).

Japánosan egyszerű a műszerfal, jó az összeszerelési minőség

Persze billentésre hármat indexelni nem tud, ellenben az ablakokat – sok mai japánnal szemben – képes automatikusan le és fel mozgatni, mi több, a gyújtás levétele és a kulcs kihúzása után a felkapcsolva felejtett világítás is elalszik. Az extralista a kor színvonalán egyébként teljes, automata a klíma, elektromosak a tükrök és az ablakok, ennél csak a fényszórómosóval és ülésfűtéssel is ellátott verziók tudnak többet. ABS persze van, menetstabilizátor és egyéb elektronikus segéd nincs, a MOMO kormányon tempomat kapcsolók sem kaphattak helyet.

Ami az izgalmat és a remek vezetési élményt nyújtja, az az elöl MacPherson, hátul multilink rendszerű sportfutómű, a pontos és közvetlen kormányzás, illetve a kellemes karakterű, alul is nyomatékos kétliteres, négyhengeres benzinmotor. A benzinmotor, aminek motorkódja 4G63, egy igazi legenda, akár szívó, akár turbós kiadásban. Bizony, ez az EVO-k blokkja is, azonban esetünkben szerényebb, 135 lóerős teljesítménnyel, 176 Nm maximális nyomatékkal. Régi vágású benzinesként szeret forogni, az ereje is 4000-4500 körül jön meg igazán, és ha kell, vidáman beleforog a 7000-be. A gázpedál itt még bowdenes, ennek megfelelően a gázreakció hibátlanul gyors, ugyancsak a vezetési élményt fokozva.

Hangulatos autó a Lancer, de leginkább csak a sport kiadásban

Az 1350 kilós autót egész kellemesen mozgatja a kétliteres szívó, a 10 másodpercen belüli 0-100-as sprint megvan, ráadásul kiválóan asszisztál ehhez a pontos és jól kapcsolható ötös kézi váltó, azonban tény, hogy a fokozatok kiosztása régies, az egység autópálya-tempónál már bőven 3000 1/perc felett forog. A nem túl kihegyezett, szelepvezérlés nélküli négyhengeres tényleg kellemes karakter, alul is jól használható és nyomatékosnak érezni. Különlegessége, hogy egy balansztengellyel is rendelkezik, emiatt nagyon selymes a járása és szinte egyáltalán nem jut vibráció az utastérbe.

A futómű persze feszes és kemény, ami sportmodell lévén nem meglepő tény, azonban a csillapítás elégséges ahhoz, hogy a mindennapokban ne hasson kényelmetlennek a hangolás. A feszesség dinamikusabb haladáskor pedig jól jön, a manapság a kategóriában lassan ritkának számító multilink hátsó felfüggesztéssel együtt igazán remek kanyarvadász az autó. A pontos manőverezhetőség és a közvetlen, keveset forgó volán ára megvan: a fordulókör átmérője 11,4 méter.

Le sem tagadhatja rokonságát az EVO-val

Ahogy egyik típus sem mentes jellegzetes betegségektől, úgy a Lancernek is megvannak a maga nyűgjei, főleg, hogy már 14-16 éves a kínálat java. A japán autókra jellemző rozsdásodási hajlam ezúttal is igaz, az oxidáció főleg a hátsó íveket, az acél olajteknőt, a kipufogót és a tankot, valamint a hozzá tartozó betöltő csövet szereti megtámadni. Szerencsére ez a példány nem bajos, a kipufogót és az olajteknőt cseréltem, a további jellemző helyeket eddig kímélte a rozsda.

Mindezek mellett a katalizátor és a halszem szilenteket tartalmazó hátsó futómű számít kényesnek, ennek felújítása nagyjából 100-150 ezerből úszható meg, s javarészt a 200 ezret meghaladó futású példányoknál válik időszerűvé. Ezen felül a karbantartás teljesen normális keretek között tartható, a kopó-fogyó alkatrészek kaphatóak a nagy hazai hálózatoknál, a ritkasága miatt bizonyos elemek (olajteknő, kipufogó) beszerzése miatt érdemes felcsapni az „íbéjt”. A fogyasztása sem eget verő, a legendás kétliteres blokkban a majd’ 40 ezer kilométert felölelő spritmonitor.de statisztikám szerint átlagosan 8,59 liter benzin ég el.

Fájdalmas a búcsú, de cserébe egy lépéssel előrébb járok: érkezik az RX-8

A sportosra szabott Lancer immáron 3,5 éve teljesít nálam szolgálatot a temérdek tesztautó mellett, s egy pillanatig sem bántam meg, hogy mellette tettem le a voksom. Sok mai sportmodell megirigyelhetné azt a kormányzási visszacsatolást, váltási érzetet vagy épp futóművet, amit a Lancer ezen verziója tud. Ráadásul a ritkasága is csábító, ilyen garantáltan nem jön velünk itthon gyakran szembe.

Azonban 3,5 év és egy hirtelen jött lehetőség miatt a Lancernek most új gazdát keresünk. Kollégám, Szabó Peti úgy döntött, hogy a garázsában tényleg csak porosodó, évente talán 1500 kilométert sem futó Mazda RX-8 a pihenésnél szebb sorsot érdemel, így elindult a lánc – az Wankel-motoros japán sportautó hozzám vándorolt, a Lancer pedig felkerült a népszerű hazai használtautós portálra, s várja, hogy új, gondoskodó tulajdonos vegye a nevére és élvezze vele az együtt töltött kilométereket. Szívből ajánlom mindenkinek, aki egy élvezetes vezethetőségű, különleges, mégis abszolút racionális autó a vágya.