Sokan csak unalmas, elcsépelt – főként dízelmotoros – cégautóként tartják számon, amely nem tud kitörni abból a skatulyából, amibe társadalmi pozíciója rangsorolta. Pedig a Ford Mondeo még ezen szerep betöltésénél is sokkal-sokkal többre képes. A recept egyszerű: egy igazi business class jellegű felszereltség és egy egészséges benzinmotor párosa messze kiemeli hétköznapibb testvérei közül. Nézzük, mennyire tudja levetkőzni a Mondeo a kollektív igásló képét!
Sugárzik róla az eleganciaTesztünk alanya a vezetőt is megváltoztatja: a sötét színében meglehetősen elegáns ötajtóst mindinkább csak zakóban, öltönyben használja szívesebben az ember, hiszen messze ez a stílus passzol hozzá legjobban. Habár a mustrált példány messzebbről szemlélve abszolút átlagos Mondeónak tűnik, közelebb sétálva azért kibújik a szög a zsákból és a néhány apró, ám annál meghatározóbb optikai elem egyértelműsíti, hogy itt bizony nem egy hétköznapi autóval van dolgunk, hanem valami jóval finomabb falatot tudhatunk magunkénak.
A csomagtérajtón biggyeszkedő légterelő, a lökhárító alól visszafogottan előbújó két kipufóvég és a hatalmas, 19 colos ötküllős könnyűfém felnik sejtetik, hogy az öltöny alatt talán valami igazán kidolgozott izomtömeg lakozik. Ez pedig teljesen helytálló gondolat, ugyanis a motorházban a Ford kétliteres turbómotorja lapul, 240 lóerőt és 340 Nm-t előcsalogatva négy hengeréből. Az összkép viszont abszolút harmonikus, az első hallásra is jókorának tűnő ménes és az ahhoz párosuló optikai körítés szerencsére közel sem túlzó, egyáltalán nem vágja agyon a Mondeo roppant gáláns megjelenését és légkörét, sőt, inkább erősíti azt.
A ráncfelvarrás szintén jót tett a Ford középkategóriásának, a hátsó traktust az említett kipufogóvéget és légterelőn túl a látványosabb lámpák, az orrot pedig az idéntől az EU-ban már kötelező felszerelésnek minősülő LED-es nappali menetfények és a hatalmas szájával levegő után kapkodó első lökhárító varázsolja igazán vonzóvá.
A hátulja árulja el sportosabb mivoltátLényeges is, hogy vonzó legyen, hiszen kategóriájában igazán erős mezőny van gyülekezőben, élén az örök klasszikus, formájában rendkívül visszafogott VW Passattal, de nem szabad megfeledkeznünk a szépséges Peugeot 508-ról sem és persze ott van még a ringben a csábító Opel Insignia, a megbízhatóságáról elhíresült Toyota Avensis és a Honda Accord is.
Küllemében tehát nincs szégyellnivalója a Mondeónak, ahogyan a beltér tekintetében sem. A tágas utascellába jutva kicsit ugyan kissé komor összkép fogad a csupa fekete anyagok miatt, de a színvilággal könnyedén megbarátkozva panaszra kevés okunk lehet. A kellemes tapintású bőrkárpit kényelmes üléseket borít be mind elöl, mind hátul, viszont ugyanaz az érdekes jelenség üti fel fejét itt is, amit manapság számos tesztautóban tapasztalunk: az (első) ülések tervezésénél nem gondolnak a magasra nőtt vásárlókra, ennek megfelelően a háttámla nagyjából 185 cm-ig igazán jó, a langalétábbaknak viszont lehetséges, hogy ez már közel sem nyújt elégséges komfortot.
A hátsó sorba "kényszerülőknek" ellenben tényleg nem lehet egy rossz szavuk sem, a kategóriához méltó helykínálat és kényelem mellett természetesen a kötelező elemek is ott leleddzenek: légbfúvók, napfényrolók és 12V-os aljzat szolgálja az utasok kényelmét. Viszont kétségtelen, hogy kétliteres Ecoboost verziónak inkább a vezetőülésébe kívánkozunk – teljesen érthető okokból kifolyólag. Az elektromosan állítható, memóriás vezetőülés és a két irányban állítható bőrözött multifunkciós kormány párosával könnyedén meglelhető az ideális vezetési pozíció, ahonnan sem a hideg, sem a forró nyári levegő nem tudja elüldözni a sofőrt, ugyanis a fotelek klímásak, ennek megfelelően hűvös időben az öt fokozatból kedvünkre válogatva fűthetjük, nagy melegben hűthetjük derekunkat és hátsó fertályunkat.
Egy-két kivételtől eltekintve igényes megoldásokA műszerfal a Fordtól megszokott színvonalat hozza, az átgondoltság, a korrekt anyagok és a megfelelő összeszerelés vegyületéből egyedül a középkonzol fekete és szürke műanyagja lóg ki, előbbi helyett szívesebben láttunk volna valami minőségibb darabot, utóbbit pedig inkább igazi szálcsiszolt fémmel cserélnénk fel, valamint a műszerfal alsóbb részein az összeszerelési minőség is hagy némi kívánnivalót maga után. A grafikus kijelzővel ékesített, épp ezért meglehetősen informatív óracsoport és a nagyméretű érintős kijelző a középkonzolon kifejezetten kedvünkre való megoldás, logikus menüvel és használható - de csupán angol nyelvű - navigációval.
No de térjünk is vissza a vezetőüléshez, hisz minden bizonnyal arra kíváncsi mindenki, hogyan teljesít az elegantos gúnyába bújtatott 240 lovas turbómotor. Előre leszögezem, nem kell meglepetésre és közvetlen, már-már sportautókat megszégyenítő vezetési élményre számítani. A Fordnál is jól tudják, mindennek megvan a maga helye, így az élvezet a Focus RS vagy Fiesta ST sajátjai, a Mondeo inkább a nyugodt erő bástyája, még a kifejezetten impozáns teljesítményt nyújtó erőforrással is.
A higgadtságban egyébként az autó karaktere mellett jelentős szerepet tulajdoníthatunk a váltóműnek is. A hatsebességes, duplakuplungos PowerShift automata ugyanis inkább a rángatásmentes, már-már teljesen észrevétlen váltásokkal próbálja minél simábbá tenni a gyorsulást, mint sportos kapcsolásaival. De ez egyáltalán nem is baj, hiszen – mint említettem – az Mondeo személyiségéhez sokkal jobban passzol ez a fajta stílus, no és azért visszaváltásnál - főleg, ha a manuális kulisszához nyúlunk - azért kijönnek a duplakuplungos felépítés előnyei.
Nem hozta az elvárt formát a motorPersze szó se róla, a komfort függönyén át is kihasználhatjuk a motorban rejlő tartalékokat, azonban másképpen, mint azt a 240 ágaskodó paripáról először hallva képzelnénk. Alacsony sebességnél a jobb szélső pedálba tiporva közel sem ér rettentően hátba vágó érzés, viszont a vehemens gyorsulás nem szakad meg még magasabb sebességeknél sem, így 100-as tempó felett padlógázt adva is ugyanolyan erővel indul meg a Mondeo, mint alul. Viszont ama állítást, hogy kis sebességnél nincs meg az elvárt lendület, mérésünk is alátámasztja: a gyártó által megadott 7,5 szekundumos 0-100-as sprintet több próbálkozás után sem sikerült reprodukálni, legjobb esetben sem tudtunk a 8,4 másodperces határ alá férkőzni. Mindenesetre kellemes partner a kétliteres Ecoboost, viszont a Ford Galaxy tesztjéből kiindulva a 203 lovas verzió is bőségesen elegendő tartalékot rejthet.
Egyébként a motorból érkező hanghullámok sem okoznak csalódást, bár ehhez némi trükkre van szükség a jól szigetelt utastér miatt: a napfénytetőt vagy ablakot kitárva a visszaváltások, majd gyorsulások alkalmával öblös, viszonylag mély hangokat csalogathatunk elő a Mondeóból, nem mellesleg kihúzatva, fordulaton is kellemes élményt nyújt a turbómotor, a gázpedált felengedve pedig a munkából átmenetileg kijelentkező turbó fickós fújtatással nyugtázza, hogy vége a vágtának. A karakterisztikája is igencsak szerethető, már alulról egész jól húz és fordulaton sem vész el az ereje, összefoglalva egész széles tartományban jól muzsikál: 2000-től 6000-ig folyamatosan elemében van.
(Cikkünk a következő oldalon folytatódik.)