Csak messziről merem nézni. A szívem hangosan dübörög, a tenyerem verítékezik. Tudom, ha odalépek hozzá, úgysem találok majd szavakat. Nap mint nap látom, mégis úgy érzem, hogy az átlagostól szinte semmiben sem különböző sziluettje ellenére ő a legszebb a világon. Ha csak egyszer hozzáérhetnék, mennydörgés és villámcsapás ütésére rogynék térdre előtte.
Aztán valami csoda folytán megtörténik; az enyém lesz. Szárnyalunk, hogy először a mennyben érezhessem magam, ám hirtelen támadt boldogságom mellett fény derül arra is, hogy a megálmodott idill nem létezik. Imádom és utálom egyszerre! Imádom, mert részben olyan, amilyennek elképzeltem, ám ugyanakkor zuhanásunk közepette ki nem állhatom, mert a valóság mégiscsak komorabb a képzeletnél.
Kívánatos, mégis elidegenít magától. Vajon lehet ez szerelem?
Életemben összesen kétszer éreztem hasonlót. Elsőként évekkel ezelőtt, mielőtt minden bátorságomat összeszedve megismerkedtem azzal a lánnyal, akit ma magam mellett tudhatok, míg másodjára a Volvo V40 Cross Country tesztje során, ami olyan vad rezonanciákat gerjesztett bennem, hogy saját ítélőképességemmel szemben is fenntartásaim támadtak.
A svédek újdonsága ugyanis ebben a konfigurációban több mint diszharmonikus, s ha a piszkos anyagiakat is bevonjuk az értékeléshez használatos képletünkbe, gyakorlatilag senkinek sem merném ajánlani. Másrészt egy kiváló autóval állunk szemben, ami számos megkötést és elhanyagolást közbeékelve sokak számára még szerelemmé is avanzsálhat.
Szinte mindenki versenyre kelne vele - nekünk viszont nincs kedvünk sietni
Ezeket az elhanyagolásokat majd talán az R-Design csomaggal ellátott kivitel feledteti igazán. Azt, hogy a mérleg nyelve végül melyik irányba billen ki, még magam sem tudom. Remélhetőleg az érveket egymással szembe helyezve választ kapunk a kérdéseinkre, hacsak a tobzódó érzelmek nem vágnak majd egy könnyedén támadható kiskaput pénztárcánk féltve őrzött várfalain.
Ami a külcsínt illeti, a 400.000 forintos felárral társuló Cross Country csupán 4 centiméterrel nagyobb hasmagasságával, s néhány műanyag kiegészítőjével különbözik V40-es donorjától, ám az alig néhány variánshoz rendelhető négykerékhajtás és a hozzá társuló automataváltó további 1,1 millió forintot jelentő opciója nélkül említésre méltó terepjárási képességekre aligha számíthatunk tőle.
Hasznos vagy haszontalan? - Nézőpont kérdése, de terepre nem való.
Ettől függetlenül a robusztusabb benyomást gyakorló Volvo választása optikai hatása végett sem elvetendő, s megjegyezhetjük, hogy rossz minőségű utakon, murvás, füves talajon azért nagyobb magabiztossággal boldogul el, még ha természetes élőhelye továbbra is az épített környezet marad.
Szavakra a megjelenés kapcsán persze semmi szükség, hiszen a járókelők és közlekedő társaink elismerő pillantásai mindent elárulnak arról, hogy a letisztult, fénytörő ívekkel és színekkel mégis gazdagon tagolt karosszéria megteszi a magáét, s a nappali menetfény kardfogú tigrisekre emlékeztető agyarai némi riadalmat is kelthetnek az előttünk haladók visszapillantó tükrében.
Fényhajlító
A valós félelemkeltés már egyértelműen az R-Design csomaggal egyedivé varázsolt példány szakterülete. A típus egyébként is jellemző dinamizmusát a svédek sportos csomagja csak fokozni tudja, ráadásul feltűnő kék színével még több szempárt irányít magára az autó. A mokány összképet eredményező betétek, a fekete háttérrel morcosabbá varázsolt fényszórók és a diffúzor imitációból kibukkanó kipufogóvégek egyértelmű jelekként 
Kardot ránt - galériaszolgálnak. Mindezek mellé kiválóan passzolnak a sötétszürkére fényezett felnik, hamisítatlan Volvo-stílussal ruházva fel a konzervatív és egyúttal agresszív V40-et.
Noha tesztalanyunk csupán a kínálat második lépcsőjét jelentő T3-as erőforrással gördült szerkesztőségünk garázsába, ellentmondásnak nyoma sincs a bármely motorhoz kérhető R-Design felszereltség és a 150 lóerős turbós négyhengeres házasságában. A V40 ebben a formájában nem csupán használati eszköz, hanem divatos sportzakó, olyan jelenség, ami jóformán kiegészíti tulajdonosa egyéniségét. A határozottság vitathatatlan, s a közlekedés résztvevői elismeréssel tekintenek a morcos álarcot magára öltő svéd kompaktra.
Kifogástalan szalonhangulat uralkodik - gyönyörűek az esti fényei
A viaskodásra buzdító külső, valamint az utastérben uralkodó harmónia és kifogástalan szalonhangulat persze némi kontrasztot alkot. A kulcsnélküli nyitással és indítással a kilincsek érintésére a Volvo a visszapillantó tükrök üdvözlésnek ható nyitásával és a gyönyörű belső világítás felkapcsolásával felel. A színek játékának már a fényezés sincs híján, de az utastér kompozíciója még meggyőzőbb, noha a CC világos textil kárpitjának megrendelését csak azok számára merném javasolni, akik heti rendszerességgel sem restek nagytakarítást végezni az autójukban.
Az R-Design az utastérben is a dinamizmust helyezi előtérbe, a fekete bőrhöz ráadásul fekete tetőkárpit dukál, ám a sötétséget ezúttal méretes panoráma napfénytető oldja - sajnos nyitási lehetőség nélkül. A sportossággal átitatott V40 különbözni akarása nem állapodik meg ennyiben, a középkonzolon végigszaladó, kék színnel szegélyezett ezüst csík igazán stílusos módon visz játékosságot a komor műszerfalra.
A sötét lovag - 'Sport' funkcióban is kék számlapokkal
Hamarosan minden típus megkapja az új műszerfalatAz LCD-s óracsoport ugyancsak egyedi színben tündököl, a hagyományos és a CC verziók piros és barna árnyalatai helyett itt is a kék szín dominál, s természetesen nem marad el az ECO, Elegance és a Sport elrendezés közötti választás lehetősége sem. Mindez dicséretes, de a műszeregység legszebbnek és legjobban használhatónak Sport üzemmódban mondható, így jómagam az esetek 90 %-ában így használtam. Illetve az emelt hasmagasságú kivitelben használtam volna, ha a CC ilyenkor élesen vörös színe nem lett volna már-már vakító módon harsány.
Ergonómiából töretlenül jelesAz ergonómia ettől függetlenül kifogástalan, s az ülések kényelme annak ellenére is kiemelendő, hogy egy kihúzható combtámasz azért még hiányzik a tökéletességhez. A típus a praktikum műsorszámában is remekel, hiszen számtalan kisebb-nagyobb rekeszt találunk az apróságaink számára, a hátsó ülések fejtámláját gombnyomásra dönthetjük le a szabadabb kilátás érdekében, s még rejtett pohártartókat is találunk a második sorban, de ugyanakkor a könyöktámasz fém tartókonzoljának ordítása kilóg a prémium hangulat idilljéből.
Praktikus, de mégiscsak szűk. Nem illik a prémium megoldások körébe a könyöklő konzolja.
Családosoknak talán ez kevésNoha a térérzet a befoglaló méretekhez képest példás, s a rendelkezésre álló hely elégségesnek bizonyul, a kategória átlagához mérten mégis szűkös a Volvo kompaktja. A hátsó sorban például már 180 centiméteres magassággal is súrolja a fejünk a plafont, pedig az ülőalkalmatosságok kialakítása kagylóülésekre emlékeztető kimélyítéssel lesz kényelmes, aminek negatív hatása a középen helyet foglaló utast sanyargatja majd. A legfájóbb pont azonban mégiscsak a csomagtér, ami mindössze 335 liternyi kapacitást bocsát rendelkezésünkre, s bővítve sem képes 1032 liternél több csomagot elnyelni.
Vajon mire képesek tesztalanyaink, ha a lovak közé csapunk? Lapozva ez is kiderül...