Az Egyesült Államokban vagyunk, a Sziklás hegységben, Colorado Springstől észak-nyugatra a Cascade nevű – hazai viszonylatban mérve kisközség méretű – településen. A környék festőien szép, szinte már várja az ember, hogy bármelyik pillanatban meglátja a lóháton vágtázó Gojko Miticet alias Winnetout, amint az Ezüst-tó kincsét keresi. Semmi izgalom, a pihenni vágyó ember jókat túrázhat a hegyekben a csöndben és a jó levegőn. Nehéz elképzelni, hogy van olyan nap az évben, amikor csönd egyáltalán nincs és a Pikes csúcsra vezető út 2012-es leaszfaltozásáig még jó levegő sem feltétlen volt a porfelhő miatt. Ugyanis ezen a helyen rendezik közel száz esztendeje a világ leghíresebb hegyiversenyét, az angolul Pikes Peak International Hill Climb-nak nevezett, magyarul talán leginkább Pikes peak-i Nemzetközi Hegyi Felfutónak fordítható megmérettetést.

A csúcs egy bizonyos Zebulon Pike után kapta a nevét, aki a XVIII. század végén Thomas Jefferson elnöksége alatt dandártábornoki minőségben vezette csapatait, hogy a mexikói haderővel rendezzék területi vitáikat. Bár Pike maga sosem járt a 4302 méter magas csúcson, de érdemeire tekintettel az mégis az Ő nevét viseli. Az első autóutat William Wayne Brown  autóversenyző tette meg a csúcsra 1913-ban (!). A felfelé vezető 32 kilométeres szakasz nem volt éppen rövid, ugyanis 5 óra 28 percet vett igénybe. Brown mentségére szolgáljon, hogy épített út nem is vezetett még ide ekkor. Azt ugyanis csak 1915-ben egy coloradói üzletember Spencer Penrose finanszírozta. A róla elnevezett Penrose Trophy, a mai verseny elődje, 1916-ban indult útjára és fergeteges hagyománnyá gyarapodott. Az akkori győztes versenygép legjobb ideje 20 perc 55 másodperc volt (ami a kor szintjén elég tisztességes). Ezt az időt jegyezze megy a Kedves Olvasó, mert még szükség lesz rá viszonyítás képpen.

Festői a táj

A pálya a tengerszint felett 2249 méter magasan fekvő Cascade-től a 4302 méteres csúcsig vezető út 7. mérföldjét jelző táblától kezdődik és 20 km hosszú. Az emelkedése több, mint kétezer méter, bár a versenypálya szakasz valamivel elmarad ettől, de így is közel két Kékes-tetőnyi magasságot kell megtenni a lehető leggyorsabban. A pályán 156 kanyar található (tehát átlagosan 128 méterenként van egy kanyar).

És ez csak az alsó rész

Ám nem ez az elképesztő emelkedés vagy a sok kanyar adta a semmihez sem fogható hírét a versenynek, hanem az, hogy az út 1915-ös elkészültét követő több mint 90 évben gyakorlatilag ugyanazon a kavicsos, murvás, laza talajú keskeny úton mérkőztek az autók, érdemi védőkorlát nélkül.

Az őskor

A versenyen az 1970-es évekig különböző amerikai bajnokságok részvevői indultak el és mérkőztek meg egymással. Többszörös győztesnek mondhatta magát az 1920-as évek végétől egészen az 1970-es évek elejéig (azért ezt az időtartamot érezzük át magunk is) versenyző Louis Unser, aki összesen 15 alkalommal diadalmaskodott a hegyen. 1953 és 1962 között folyamatosan dőltek az időrekordok, amelyek legtöbbjét Louis Unser unokaöccse, a – talán Olvasóink által is ismert – Bobby Unser döntötte meg, ezzel állítva be a legtöbb rekorddöntés rekordját. Családban marad.

Valamikor az 50 évek vége felé: egy Porsche 356 igyekszik felfelé

A verseny aranykora – mint ahogy véleményem szerint a versenyautózás aranykora is – a 80-as években érkezett el. Ne feledjük a Rally Világbajnokságban ez volt a híresen hírhedt B csoportos autók kora. Az első európai, aki megmérette magát a csúcsra vezető kavicson, a norvég rallycross klasszis Martin Schanche volt egy 4x4-es Ford Escort Mk3 volánja mögött 1984-ben. Bár szintén ebben az évben próbálkozott először, de egy évvel később, 1985-ben már fölényesen győzni tudott a francia amazon, Michele Mouton, akiről korábbi cikkünkben részletesen írtunk. Mouton kisasszony és az általa terelt B csoportos szörny, az Audi Quattro természetesen rekordot is döntött és ezzel új korszak vette kezdetét. Egyre vadabb és vadabb autókkal adták át a múltnak a megdönthetetlennek tűnő időeredményeket. Ne feledjük, hogy mindezt murván, egy gyakorlatilag folyamatosan erodálódó és igénybevételre jelentősen változó felületen tették.

Kevés olyan helyszín és esemény van, ami a Pikes Peak-nél jobban ragadja meg az autóversenyzés romantikáját - nem is értjük, miért nem készült eddig mozifilm róla

1989-ben készült el „A film” – ha csupán egy videót néz meg a Kedves Olvasó a Pikes Peak-ről, akkor ez legyen az. A Climb Dance. Jean-Louis Mourey francia rendező pár perces rövidfilmjére nyugodtan mondhatjuk: legendás. A finn rali fenomén Ari Vatanen és az Ő Peugeot 405 Turbo 16-jának 1988-as felfutását rögzítették több kameraállásból. A jellegzetes képsorok libabőröztető módon adják vissza a verseny esszenciáját. A kavicson, a porfelhőben szinte „táncol” Vatanen az autóval. Azt már csak az ínyenceknek javasoljuk megfigyelni, amikor a szakadék szélén manőverezve az egyik kezével lazán kitakarja a pont szemébe tűző napfényt. Ne feledjük, ez az autó a Párizs-Dakar Rallyra épült, amely abban a hőskorban még közel sem volt annyira korlátozott, mint manapság, így a 900 kg tömegű karosszériát egy több mint 600 lóerős motor hajtotta mind a négy kerekén. Megfelelő tapadás mellett a 0-ról 200-ra (!) gyorsulása 10 másodperc alatt volt.

Csak történeti érdekességként írjuk le, hogy Vatanen a nem kevésbé ismert Walther Röhl 1987-es rekordját búcsúztatta, mindössze 6 századdal, amikor a 10:47:220-as időt megfutotta. Mint láthattuk, néhol csak fél kézzel. Ez kereken 10 perccel gyorsabb, mint az 1916-os rekord, mellesleg átlagsebességben nagyjából a duplája: a közel 120 km/h-s átlagos tempó ilyen körülmények között magáért beszél, de talán már a fenti videó is elárulja, hogy mekkora pozitív értelemben vett őrültség is ez az egész.

Ha esetleg szeretik a statisztikákat böngészni, akkor ezen a linken az összes eddigi győztest, az autójukat és az elért időeredményt is megtalálják. A következő hivatkozás pedig a verseny rekordjait mutatja meg, géposztályonként.

Igen, az ott hó: fent a fagyos idő is nehezíti az érvényesülést, a körülmények méterről méterre változnak meg teljesen

A Rally B csoport végével pár évre befagytak a legjobb idők, egészen 1995-ig, amikor is jött a világ talán legjobb hegyiversenyzője, a japán Nobuhiro Tajima. Tajima úr az ikermotoros és csupa szárnyakból álló  Suzuki Escudójával „bankot robbantott” és elképesztő 07:53:000-ás időt autózott, igaz, rövidített pályán.

Azért a kavicsos hegyiverseny történetének legjobb idejét 2011-ben már 60-on túl ő állította be: 9:51:278. Most pedig tekintsünk vissza a cikkünk elején látott időeredményre. Láthatjuk, hogy több mint 13 percet javult az idő. Kis túlzással élve, akár kétszer is felfuthatott volna, míg az első győztes egyszer felért.

Azóta a kies táj tempóját aszfaltozás fokozza

Az őrült tempó és száguldás ellenére a pálya több mint száz éves története alatt mindössze „csak” nyolc haláleset történt. Az egyik áldozat egy pályabíró volt, rajta kívül négy motoros és két autóversenyző szerepel még a tragikus listán. A korai időszak biztonsági felszereléseinek fejletlenségét és a pálya hiányosságait látva ez valóságos csoda, ugyanis a versenyen igen szép számmal indulnak, több géposztályban. Például rendszámos autók is mehetnek – a kategória rekordját egyébként most a Bentley tartja.

Kékvérű bajnok: a Bentley tartja a sorozatgyártású kategória rekordját

2012-ben egy napjainkig tartó új korszak következett. A Sierra Club környezetvédő szervezet még a kilencvenes évek végén indított pert Colorado Springs önkormányzata ellen, ugyanis a kavicsos út – részben a versenyek, részben a természet által okozott – eróziója folytán az évtizedek alatt több mint másfél millió tonna (!) kő árasztotta el az erdőket, vízfolyásokat a környéken. Azért ilyen elképesztő mennyiség, mert évről évre újra javították az utat. 2002-ben végül a pert megnyerték és tíz éven belül, 2012-re le kellett aszfaltozni az utat.

A verseny vonzereje nem csökkent, de már soha nem lesz ugyanaz mint volt, több szempontból sem. Ahogy a Nürburgringen, úgy itt is egyre több elektromos autó jelenik meg a versenyeken, itt okkal. Ugyanis a belsőégésű gépek a csúcs közelében már nem kaptak elég levegőt a megfelelő teljesítmény leadásához (4000 méteren sok dolog megváltozik), az elektromos autók viszont nem érzékenyek erre. Az aszfaltozott pálya aktuális rekordját is Romain Dumas tartja, aki egy elektromos Volkswagen I.D. R-rel autózott egy szenzációs 7:57:148-as időt. Az egyik szemünk sír, a másik nevet. A technológia jó, gyors és környezetbarát, de hol marad az élmény? Persze az érdem vitathatatlan.

Ahogy a hétszeres Forma-1 világbajnok Michael Schumacher mondta: „A rekordok arra valók, hogy megdöntsék őket”. Ahogy eddig váltották egymást a különböző korszakok a Pikes Peak történetében, ezután is fogják, a rekordokat pedig a modern korok kalandorai fogják hajszolni, akár túl a csúcson is. Bárhogyan is alakul, az Autó Pult be fog számolni róla.