Az autóipar a mindenki által fogyasztott népautók és a rivaldafényben úszó szupermodellek mellett bőséggel termel egyedi különlegességeket is, amelyek valahogy mégsem futnak be, elkerüli őket a nagyközönség figyelme. Ezúttal kőkemény sportmodellekből szemezgetünk a teljesség igénye nélkül, ám nevük sokak számára talán teljesen ismeretlen.

Akárcsak a valódi csúcsmárkák, az egy-egy modellt életre hívó, kisebb manufaktúrák is gurítottak a pályára olyan produktumokat, amelyek a teljes feledésbe merültek, persze méltatlanul. Ráadásul ezeknek az érdekességes egyben, hogy valamiféle műszaki unikumot is tartalmaznak általában, tehát megoldásaikat tekintve is igencsak érdekes darabok, jóformán külön-külön is megérnének egy kiadós misét.

Noha az Aston Martin még a laikusok számára is jól ismert luxusmárka, a britek kínálatában bizony szerepelt néhány igazán különleges, mégis egyedi és rövid életű modell. Ilyen az Aston Martin Bulldog is, amely 1979-ben láthatta meg a napvilágot. A Bulldog megálmodását követően a gyártó mintegy 25 darabos limitált szériáról beszélt a középmotoros, Williams Towns tervezésű masina kapcsán.

Elektromosan működtetett sirályszárny-ajtók, 700 lóerős biturbó V8 és extrém dizájn – ez jellemzi a Bulldogot, mindemellett a 300 km/h feletti csúcstempó is igazán jól hangzott akkoriban, ám a vevők nem kaptak rá a meglehetősen egyedi modellre, amely korában az egyik leggyorsabb szériagyártású autó lehetett volna. Az egyetlen példány azonban megmaradt az utókornak.

Aki a ’80-as években született és autós kártyát fogott a kezében valaha, annak sejtésem szerint be sem kell mutatnom a Cizeta V16T-t. Az 1989-ben megjelenő extrém szuperautó egy igazán őrült koncepció volt, s az őrült nem is igazán a formatervre vonatkozik. A névben szereplő V16-nak megfelelően tizenhat hengeres autóról beszélünk, amelynek erőforrása őrült módon hátul keresztben került beépítésre, mintha két V8-ast összepasszíroztak volna.

Az 5995 köbcentis monstrum 560 lóerőt tett a flaszterre, 8000-ig forgott, a 64 szelep pedig vidáman üvöltötte a világba az erőforrás minden egyes lóerejét. Természetesen 360 km/h feletti tempóra volt képes ez a szörnyeteg, amelyből mindösszesen néhány darabot gyártottak 1992-től egészen 2003-ig.

Számomra nem maradhat ki a sorból az MCA Centenaire (1992) sem, amely szép számú Bburago gyűjteményem egyik, számomra legkedvesebb darabja volt. Noha első pillantásra kit autónak tűnik, alanyunk mégis vérbeli szuperautó, amit a félmillió dolláros árcédulája is tükrözött. A meghajtásról stílusosan középen elhelyezett V12-es Lamborghini motor gondoskodott, a tervezés pedig az olasz Castagnához köthető.

Az izgalmasnak ígérkező modellt Monacóban mutatták be, ám végül senki sem vezethette. Aztán mégis 6 példány született belőle, s a gyártó a ’93-as Le Mans-ra próbált vele rágyúrni, ám a kísérlet kudarcba fulladt. Később az Aixam-Mega vásárolta fel a projektet, s Monte Carlo néven született újjá az autó, értékelhető eladások nélkül.

Ugyancsak személyes kedvencem a Need for Speed 2-ben is elérhető Isdera Commendatore 112i, amely az 1993-as esztendőhöz köthető. A debütálást négy év fejlesztői munka előzte meg, ezt követte végül a Frankfurti Autószalonon megejtett premier.

Az igazán látványos és számos izgalmas műszaki megoldást tartalmazó koncepció azonban sosem lehetett igazán sikeres, hiszen az Isdera hamar csődbe ment. ’99-ben volt egy újabb próbálkozás, azonban az is tiszavirág-életűnek bizonyult. Igazán kár érte, hiszen a félmillió fontért mért autó 415 lóerős, V12-es Mercedes-Benz szívet rejtett, elképesztő menetteljesítményekkel, állítható magasságú futóművel, és a német gyorsvasútról származó ablaktörlőkkel.

Aki valaha játszott a legendás Need for Speed széria harmadik epizódjával, bizonyosan emlékszik egy igazán különleges modellre, hiszen az 1993-as Lister Storm személyében egy igazán potens versenyautót ismerhettünk meg a játékban. A GT versenyautó kategóriába sorolandó finomságból mindösszesen 4 példány készült, ám manapság már csak 3 róhatja az utakat.

Ezek orrában a Jaguartól származó hétliteres V12-es dolgozik, nem kevesebb mint 550 lóerőt bocsátva a pilóta rendelkezésére. Az autó különlegessége továbbá a négy ülés, aminek köszönhetően a maga korában a világ leggyorsabb négyüléses autójaként jelölték meg a Stormot. Nem csoda, hiszen könnyedén átlépte a 360 km/h-t és 4,1 szekundum alatt volt képes 100 km/h-ra gyorsulni.

Hogy ne maradjunk nagy gyártó nélkül, lássuk a Nissan R390-est, amely 1997-ben jött a világra. Méghozzá azért, mert a japán gyártó elkeseredetten próbált Le Mans 24 órás győztes autót faragni, ami fontos pont volt, hiszen mindaddig japánból csupán a Mazda tudta elhódítani a megbízhatósági verseny trófeáját a legendás Wankel motoros géppel.

A részvételhez persze utcai verzió is szükségeltetett, ezért maradt fenn ez a példány, ám a versenyautó sosem nyert a francia 24 órás viadalon. Azért arról nem feledkeznénk meg, hogy 3,5 literes V-asa két turbóval 641 lóerőt tudott. Az egyetlen példány a gyártó birtokában van, tervezője pedig nem más, mint az ismer dizájner, Ian Callum, aki később a Jaguarnál futott be.

Persze a Volkswagen sem maradhat elfeledett csúcsgép nélkül, hiszen az 1997-es évjárató W12 ma már kevesek emlékeiben él. Az 5,6 literes W12-es erőforrással felszerelt kupé a Tokiói Autószalonon mutatkozott be és gyártását a reakcióktól tette függővé a wolfsburgi gyártó óriás. Sokakat lenyűgözött a koncepció, a Volkswagen pedig következő évben Genfben bemutatta a roadstert is.

A továbbfejlesztett, immáron hatliteres W12 600 lóerőt és messze 350 feletti tempót tudott, ám végül mégsem került sorozatgyártásba. Ennek oka egyszerű, a Volkswagen csoport már annyi márkával és szuperautós projekttel rendelkezett ekkor, hogy egy újabb fába nem akarták a németek belevágni a fejszéjüket – kár érte, de legalább a tizenkét hengeres erőforrás tovább élt.

Ebben a sorban helyet kell kapnia a Saleen S7-nek is, amely 2000-ben bukkant fel a horizonton. A brit illetőségű gyártó, illetve névadó tulajdonosa, Steve Saleen korábban Mustangok tuningolásával foglalkozott, ám szeretett volna egy saját típust is életre kelteni. Noha a szuperautók általában igazi high-tech csúcsmodellek, a Saleen inkább a régi iskolát követte. Az S7 üvegszálból és szénszálas anyagokból épült, csővázas szerkezetre, erejét pedig egy nyomórudas V8-as adta. Egyszerű, túlhaladott és réginek mondott konstrukció volt tehát, mégis elképesztően gyors autóként tekintettek rá.

És egy másik sztori: 2005-ben Roland Gumpert és Roland Mayer összefogott, hogy egy sirályszárnyas szuperautót hozzanak a világra, mégpedig az Audi által gyártott 4,2-es V8-ast felhasználva, így jött létre a Gumpert Apollo. Az ikerturbós erőforrást a csővázas karosszéria közepébe illesztették, a héjat pedig üvegszálas műanyagok és karbon alkotta. A vevők 640 és 690 lóerős verziók közül választhattak, ám nem sokan éltek ezzel a lehetőséggel, s 40 példányt követően 2013-ban lehúzták a rolót.

Olasz és szupersportautó, de nem a legendás márkák berkeiből került ki: ő volna az Icona, amely 2013-ban kétmillió eurós áron mutatta be Vulcano névre keresztelt szörnyetegét, méghozzá kétféle hajtást kínálva. Itt tehát egy 900 lóerő környéki olasz szupersportautóról van szó, ami persze mindösszesen egyetlen példányban készült, közel 600 millió forint értékben.

A különleges kupé az Icona első modellje volt. Hossza 4,45, szélessége 1,94 méter, üres súlya 1,6 tonna. A formaterv Samuel Chuffart munkája. A motorért, pontosabban a hibrid hajtásláncért a korábban a Lanciánál és a Ferrarinál is ügyködő Claudio Lombardi felel.

Az igazi különlegesség az, hogy a kedves vevő nem is egy, hanem két hajtáslánc közül választhatott volna: az egyikkel kezes túraautónak kiáltották ki (V12 790 LE + villanymotor 160 LE, hátsókerékhajtás), míg a másikat versenypályára élezték ki (biturbó V6 550 LE + 2 db villanymotor egyenként 160 LE-vel). A váltó mindkét esetben 7 fokozatú automata, a végsebesség 349 km/óra.

Vérbeli kuriózum, a korában akár egy LaFerrari-riválisként is említhető lett volna a Vulcano, azonban nem lett népszerű, nem meglepő módon. 2015-ben még megpróbálkozott a gyártó a titán karosszériával, ám azóta semmit sem hallottunk felőlük.

Elmúlás, egy-két vagy mindössze néhány példány után kihalt műszaki különlegességek ezek, s akkor még csak nagyon keveset említettünk a temérdek elfeledett szuperautóból – ám tanulságos utánuk járni. Persze manapság is sok gyártó próbálkozik hasonlóan izgalmas koncepciók felélesztésével, amelyhez az elektromos hajtás térnyerése csak plusz löketet adott. Közülük is sokan fognak elbukni, míg néhányakat magasba emel majd a közönség és a gondos gazdasági tervezés. Reméljük, hogy személyes új kedvencünk, a Gordon Murray Automotive közte lesz, az augusztusban bemutatkozó első autójuk, a T.50 ugyanis nem akármilyen dolgokra vállalkozik.