Mintha csak tegnap lett volna, pedig immár huszonhat év telt el azóta, hogy nyolcadikos kölykökként ültünk a tanteremben a forgalmas főút mellett és padtársammal, Alberttel folyamatosan azon járt az eszünk, hogy milyen járgányokat kellene kipróbálni a közeljövőben. Az álmodozásban az a jó, hogy bármit ki lehet tűzni célként, de mi meglepő módon már akkor sem egy Lamborghini Diablót vagy egy Ferrari Testarossát szerettünk volna ’tesztelni’.

Alföldi gyerekek voltunk és a szívünkhöz két, már akkor is igencsak koros járgány állt közel: a W50-es IFA és a szántóföldek hathengeres legendája, A RÁBA-STEIGER – igen, én így, csupa nagybetűvel írom. Aztán elröppent bő két és fél évtized, régi padtársamat azóta sajnos nem igazán láttam, és a két vágyott járgány is eltűnt szép lassan: modern teherautók és mezőgazdasági járművek lettek az utcakép és a szántóföldek részei. Aztán a közelmúltban úgy alakult egy baráti beszélgetés során, hogy létezik egy működőképes, sőt, rendszeresen használt példány ebből a lenyűgöző masztodonból, így a második számú álmom – így túl a negyvenen – akár be is teljesülhet.

A Rába-Steiger valóságos legenda hazánkban, rászolgált hírnevére – galéria

Most pedig ugorjunk egy nagyot térben és időben, hogy 2021 végén megérkezzünk Berettyóújfalu mellé, ahol alkalmi vendéglátóm, Misi bácsi fogad engem a tanyáján. Gyors bemutatkozást követően gyermeki izgalommal indulok el a klasszikus sárga-fehér munkagép felé. Volt már szerencsém traktorokhoz, de méretét tekintve ő eddig a legnagyobb mind közül, a fényképek nem is adják vissza igazán dimenzióit. A konkrét járgány egy 250-es típus, amely 1979-ben váltotta le a 245-öst. A nevéből is látszik, hogy nem színtiszta magyar gyártmány, hanem az amerikai Steiger cég licence alapján készült a győri Rába Magyar Vagon- és Gépgyárban. Menetpróbánk alanya 1986-ban gurult ki a gyárkapun és rengeteg társához hasonlóan a helyi termelőszövetkezetben állt munkába, majd pedig a rendszerváltozás után került magánkézbe. Az elmúlt 35 évben alaposan megszolgálta a vételárát és a legendákra rímelve elképesztő vonóerővel szántotta a környező földeket.

A főleg a korabeli traktorokhoz viszonyított elemi erőt egy 10.350 köbcentiméteres soros hathengeres, Bosch adagolóval ellátott turbófeltöltéses motor biztosítja. A nyomaték egy kéttárcsás tengelykapcsolón és egy tízfokozatú sebességváltón keresztül jut el a talajra. Az óriási kerekek 34 colos felniken nyugszanak és mellettük állva érezni igazán, hogy mekkora is ez a gép. A vontató 6,2 méteres hossza önmagában nem is olyan sok, de az éppen aktuális munkavégzéshez szükséges függesztménnyel együtt ez az érték könnyen tíz méter fölé ugrik, ami már tisztességes érték.

A híres győri gép a talajlazítóval (konyhanyelven: eke) is játszi könnyedséggal dolgozik – galéria

Kapaszkodjunk fel végre a fülkébe, ami nem is olyan egyszerű mutatvány: a legalsó lépcsőfok elérése sem könnyű és onnan még két lépcsőfokunk van, hogy elérjünk a vadászlesnek is alkalmas fülkéhez. A körbeüvegezett kabin teljes egészében a hetvenes évek tervezési filozófiáját idézi, az üzemórák száma pedig látszik úgy az ülésen, mint a kormányon vagy a kapcsolókon. Munkagépről lévén szó itt mindennek funkciója van; az ergonómia nem volt lényeges fejlesztési szempont, de ami lényeg, hogy 36 év elteltével is minden működik. Az üzemóra-számlálón látható érték csupán tájékoztató jellegű, a karbantartást és a szükséges javításokat a szükség határozza meg, nem az esedékesség. Korántsem elhanyagolt gép ez, a kissé megfakult fényezés sem az elhanyagoltságról, hanem a rendszeres munkavégzésről árulkodik – ’tesztalanyunk’ nem fedett kocsiszínben áll, a káros UV sugaraktól védve, hanem a mai napig hű társa vendéglátómnak. Az erőmű ’pöcc-röff’ elindult és természetesen azonnal megtelik ilyenkor élettel, zajjal és némi korommal az udvar. A turbófeltöltő alapjáraton is kellemesen muzsikál. Misi bácsi rutinosan kitolat vele a fotózáshoz.

Kifejezetten magasan ülünk, a teherautókban megszokottnál is magasabban, a körkilátás pedig kiváló. A képek elkészültét követően végre vár ránk a szántóföld! A tíz fokozatra a gyakorlatban nem igazán van szükség, közútra már nem megy ki ez a békés acélbálna, amely a talajlazítót lazán elhúzza a középső fokozatok valamelyikében.

Különleges élmény ilyen magasan ülni – a menetkomfort nem az erőssége, az elnyűhetetlenség annál inkább

Személyautókhoz szokott emberként furcsa ilyen magasból szemlélni a talajt, a sorhatos dízel egykedvűen pöfög a földúton, a tempónk pedig mérsékelt, alig haladunk gyorsabban egy gyalogosnál. A tengelykapcsoló működtetéséhez határozott erővel kell kinyomni a pedált, de sokkal rosszabbra számít az ember ennyi év után; a kormányt is szervó működteti, azt sem izomból kell tekerni. A sebességváltó fokozatainak megtalálásához nem árt pár év traktoros rutin, de a kezdő zsurnalisztának is sikerült találnia párat még elsőre is.

A menetkomfort ismeretlen fogalom, s bár gyárilag volt a gépben klíma, az már régóta nem működik – egy hosszú, forró nyári napot végigdolgozni vele embert próbáló feladat lehet. Ilyenkor a szellőzést a szélvédő feletti légbefúvók biztosítják, avagy egyszerűen ki kell nyitni az ajtót, de ilyenkor bőséggel nyeljük a port. A földút végéhez érve közeledik a forduló és ekkor ámulok el igazán: a Rábának nem a kerekei fordulnak, mint egy hagyományos traktor esetében, hanem a középső csuklónál ’kettétörik’ a szerkezet és külön életet él az eleje meg a hátulja. Mindez olyan szűk fordulókört eredményez, amit egy kisautó is megirigyelne – ha nem tapasztalom, el sem hiszem. Ennek a különleges tulajdonságnak nyilván oka van: szűk fordulókkal precízebben művelhető a táblák széle is, nem szántunk bele még véletlenül sem a szomszédos földbe.

Büszkék lehetnek rá, büszkék lehetünk rá – igazi hungarikum (igaz, amerikai licenc alapján) a Rába-Steiger

Az őszi munkálatok már véget értek, tehát nem engedtük le a talajlazítót, de készséggel elhittem a gazdának, hogy ugyanilyen rezignált nyugalommal húzza maga után munka közben is a más korabeli traktorokat keményen megizzasztó szerkezetet. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mennyit fogyaszt munka közben a sárga-fehér monstrum: úgy 25 litert, hektáronként. Nesze semmi, fogd meg jól, ezt számoljam át, ha tudom városi ember létemre valami számomra is értelmezhető formátumba... Na de miután némi segítséggel megtudom, hogy mennyi idő alatt szántja be az egy hektárt a Rába, akkor gyors fejszámolás után megkapjuk a hozzávetőleges értéket, hogy egy üzemórát takarékos stílusban mindössze 15 literes gázolajfogyasztással abszolválhatunk, ami azt gondolom, nem rossz érték egy 12 tonnás járgánytól. A motor hatásfoka és termelékenysége tehát 36. évében is elismerésre méltó.

A költségek terén más szempontokból is jól teljesít a legendás munkagép. A kerekek elhasználtságát szemrevételezés határozza meg, de ilyen fokú használat mellett lényegében évtizedenként szükséges a csere, a centi vastag acéllemez nyúlványok pedig nem ismerik a korróziót. A 1900/perces névleges fordulatra képes dízelmotor a szó jó értelmében véve roppant igénytelen igásló. Ami odafigyelést igényel, az a hidraulika rendszer, aminek elemei a gép legfontosabb részét képezik. Bonyolult fekete érhálózatként tekeregnek a vezetékek és gyakorlatilag a segítségükkel működtethető minden, a kormányzástól a függesztményekig. Ezeket időről időre cserélni kell, a hidraulika olajjal együtt. A rendszer teljes feltöltési mennyisége bő 144 liter, de a motorba is tisztességes 20 liter motorolaj kell.

Az 'irányító torony' nem az ergonómiáról vagy a kényelemről, hanem a funkcionalitásról szól – látszik rajta az elmúlt 35 év rengeteg munkájának a nyoma, de le a kalappal előtte, hogy még mindig boldogan, fitten dolgozik

Ezen értékeket megtudva végeztem egy kis kutatómunkát archívumunkban és megállapítottam, hogy ez a gép az Autó Pult 12 éves fennállása alatt próbált legnagyobb négykerekű jármű. Érdekes módon viszont nem a legnagyobb jármű, ugyanis kollégáimnak bő tíz éve volt szerencséjük néhány kiszuperált honvédségi harci gépet kipróbálniuk, amelyekben közel 40 ezer köbcentis (!) motorok dohogtak.

Gyermekkori álmomtól hazafelé autózva le sem lehetett a törölni a vigyort az arcomról; nagyon jól szórakoztam, sőt, megbeszéltem Misi bácsival, hogy idén nyáron a veterán korú kombájnt is górcső alá fogjuk venni. Persze a múlt romantikája mellett sem hagyható szó nélkül, hogy milyen elképesztő fejlődésen ment át a technika ebben az iparágban is, akárcsak az autók világában. Ki tudja, harminc év múlva talán egy mai iskolás gyerkőc tart majd élménybeszámolót napjaink szuper gépeiről – azt már csak remélni tudom, hogy talán pont itt, az Autó Pult hasábjain teszi majd ezt. Az biztos, hogy remélhetőleg nyugdíjas éveimet élvezve boldogan olvasnám sorait.

Életre szóló élmény volt a Rába Steiger kipróbálása – amennyiben akad esetleg Önöknél egy működőképes, jó W50-es IFA, szóljanak, mert másik gyermekkori álmomat is nagy örömmel megvalósítanám

Apropó, ugyanitt jelezném azon kedves Olvasóink felé, akiknek esetleg lapul az udvaruk végében egy működőképes W50-es IFA, hogy ne habozzanak szólni – boldogan megnézném, hátha beteljesül másik ’fura’ gyerekkori álmom is...