A pandémiás helyzet fokozatos javulása lehetővé tette, hogy a nyár közeledtével külföldi nyaralóhelyek is felkerülhessenek a virtuális úti cél listánkra. A korlátozások azonban nem tűntek el teljesen, ezért a tervezés közepette igyekeztünk a gyengébb ellenállás felé mozdulni, így konkretizálódott a végső célpont: Montenegró. A Dél-Dunántúlnál nem nagyobb adriai kis ország tárt karokkal várt mindenkit és mivel két évvel ezelőtti látogatásunkkor nem sikerült minden nevezetességét megnézni, úgy gondoltuk ezt pótoljuk idén. Ez még önmagában nem feltétlen szolgálna alapul egy cikk megírására egy autós portálon, viszont autós szemmel is érdekes dolgokat tapasztaltunk az egy hét alatt, így már valamelyest árnyaltabb a dolog.

Nálam az utazás általában már a tervezgetéssel elkezdődik. Izgalmas dolog egy útvonalat megtervezni úgy, hogy azon gazdaságosan, biztonságosan és a látnivalókat sem mellőzve autózhassunk egy jót. Magyarország keleti feléből Montenegró legdélebbi csücskébe, a muszlim többségű Ulcinjba vezetett az utunk. Így a horvát és boszniai útvonal helyett nekünk a szerbiai 'tranzitálás' tűnt a legegyszerűbbnek. Aki errefelé tervez a jövőben utazni, annak javaslom, hogy az optimális útvonaltervezés mellé az optimális utazási időpont ugyanolyan hangsúlyt kapjon. A nyári szabadságolási szezonunk a németországi török vendégmunkások szabadságolási időszaka is, akik ezrével indulnak haza ugyanazon a magyar és szerbiai útvonalon, ahol mi magyarok is szeretnénk eljutni a fő bulgáriai, görög vagy montenegrói célunkhoz. A meglévő útvonal- és határátkelő kapacitás mellett el tudjuk képzelni, hogy ez tisztességes várakozási időket jelenthet egy határátkelőn vagy fizetőkapunál, ha egyszerre érkezünk.

A különböző tematikus fórumok és a saját korábbi tapasztalataink alapján a legoptimálisabb a hétköznap éjjeli indulás. Mi majdnem így tettünk, mert hétköznap, de nem éjjel mentünk, hanem tranzitszállást foglaltunk a csoda szép közép-szerbiai Zlatiborban.

Az úton négykerekű társunknak Harry Potter láthatatlan köpenyét, azaz szeretett Opelünket választottuk. Indulás előtt ellenőriztem és a magasabb össztömeghez állítottam be a keréknyomást (és nem felejtettem el a pótkerékben is megtenni ugyanezt). Megnéztem a folyadékok és motorolaj szintjét is, tettem be tartalék izzókat, sőt még egy „bika kábelt” is sikerült a csomagtartóban eldugni, továbbá frissítettem a telefonom offline navigációját. Ez azért fontos, mert sem Szerbia, sem Montenegró nem tartozik az Európai Uniós roaming zónába és két éve minimális adatforgalomért „cserébe” igen tisztességes telefonszámlát hozott a postás. Sikerült minden cuccunkat bezsúfolni az autóba és ahogy GanxstaZolee és a Kartel, mi is robogtunk a szerb határ felé.

A határátkelés előtt egy nagyon hasznos határfigyelő applikáció, a Borderwatcher segítségével a Röszke 2. határátkelőn keltünk át, alig 15 perc alatt. Pár kilométer után hajtottunk fel a Belgrád felé vezető autópályára, ahol semmi említésre méltó nem történt a belgrádi elkerülőig. Két évvel ezelőtt még nem készült el teljesen a közép-szerbiai Cacak városához vezető A2 autópálya, de most már azon mehettünk, jelentősen javítva a menetidőn. Fontos információ, hogy a nagyságrendileg 130 kilométeres autópálya szakaszon nincs benzinkút, tehát üres benzintankkal semmiképpen se fussunk neki ennek a résznek, különben Gerhard Plattnerként spórolhatunk a decikkel a végén. Parkolóból is alig van néhány és mosdó helyett egy-egy ToiToi fülke biztosít lehetőséget az egészségügyi megoldásokhoz. Az út többi szakaszán viszont jobbnál-jobb kutakkal találkozhatunk. Az üzemanyag drágább mint itthon vagy Montenegróban, de messze olcsóbb a horvát, görög, stb. áraknál.

Az első nap csak a kedvelt szerb síterepig Zlatiborig szerettünk volna eljutni. Síelni tudó és szerető olvasóinknak ezúton is ajánlom ezt a környéket, ugyanis gyönyörű és kiváló infrastruktúrával rendelkezik és otthonról szinte végig autópályán lehet megközelíteni. Másnap kezdődött el igazán a nagybetűs utazás, ugyanis egy csodálatos 317 km várt ránk. Fontos, hogy kipihenten és türelmesen vágjunk neki ennek a rövidnek tűnő szakasznak, ugyanis minden lesz csak nem rövid. Aki autózott már a Pilisben, a Mecsekben, a Mátrában vagy a Bükkben az tudja, hogy milyen élvezetes szakaszok vannak arrafelé, esetenként több tíz kilométeresek. Nos, itt kb. 250 km szerpentin és több száz kanyar vár ránk és a fennmaradó részen se lesz sokkal egyenesebb az út. A tengerig leküzdendő szintkülönbség ezer méter feletti volt. Zlatibortól a montenegrói fővárosig Podgoricáig egy igen jó minőségű kétsávos főúton tudunk haladni.

A Szerbia és Montenegró közötti fő összeköttetést ez az út biztosítja így a forgalom igen sűrű, sok a kamion, akik mint a klasszikus IFA viccben, itt is meghatározzák a közlekedés tempóját. Szerencsére néhány helyen, meredekebb kaptatónál alakítottak ki gyorsítósávot, így időnként meg tudunk szökni. Más tekintetben nem lehet és nem is érdemes rohanni, egy-egy hajmeresztő vagy veszélyes előzéssel lényegében semmit sem nyerünk. Két éve egy podgoricai rendszámú Mazda kergetett bennünket. Szűk másfél óra kellett hozzá neki, hogy nagy nehezen megelőzzön. Ezt követően pedig mi mentünk közvetlenül mögötte még másfél órát. A viszonylag lassú haladásért a kilátás és természeti szépségek kárpótolnak minket, bár a tériszonyban szenvedők lehet ezt másképpen látják.

Ennek a „vonatozásnak” és az alacsony, 50 km/h körüli haladási sebességnek azért van hátulütője is, mégpedig az, hogy a sokszáz kanyar miatt lankad a figyelmünk is. Mi is megjártuk ezzel, el is mesélem. A szerpentinen számtalan alagutat kellett kialakítani. A hosszabbak szépen szabványosan ki vannak betonozva, a kisebb 20-40 méter hosszúak viszont csak szó szerint a sziklából lettek kivájva. Elvileg elfér benne két teherautó vagy busz egymás mellett, de ez csak elvi lehetőség. Majdnem saját kárunkon tapasztaltuk meg, hogy a helyi íratlan szokásjog szerint a teherautók behúzódnak ilyenkor középre, hogy a pótkocsi sarka ne akadhasson be a csipkés „mennyezetbe” az alagútban. Már vagy 2-3 órája jöttünk folyamatosan, amikor egy enyhe bal kanyarban egy ilyen alagúthoz érkeztünk. Az alagútban egy Volvo FH12 teherautó jött szemben; a sofőr észlelve engem rám villantott (akkor még nem tudtam, hogy ez a helyi egyezményes „tűnj előlem” villantás) és abban a pillanatban berántotta középre a szerelvényt. A bágyadtságom folytán csak egy tizedmásodperccel reagáltam később, mint talán kellett volna, de akkorra már nem maradt más lehetőség, mint a vezetéstechnikai tréningen begyakorolt klasszikus vészfékezés. Villámgyorsan és maximális erővel rúgtam be a pedált, az ABS dolgozott, az autó lassult. A kamionos is érezte a bajt, szintén vészfékezett, billent a fülke, látszott a tekintetén, hogy Ő is imádkozik. Érdekes volt élesben megtapasztalni, hogy a fékutat mennyire befolyásolja, hogy az autó teljesen le volt terhelve, ráadásul a szerpentinen a fékrendszert is megizzasztottam kicsit előtte... Elkerülő kormánymozdulatot tenni nem lehetett, jobb kéz felől sziklafal, balra a szakadék volt. Szerencsére sem a kamion, sem én nem mentünk gyorsan, így szépen lassulva végül megálltunk egymástól kb. 3-4 méterre, kifújhattam a levegőt...

A veszély persze nem múlt el, a mögöttem órák óta autózó belgrádi Fiat Panda is éppen, hogy meg tudott állni. Tolatni kellett, hogy a Volvo kiférjen az alagútból, de szerpentinen beláthatatlan kanyarban visszafelé tolatni nem egy életbiztosítás. Mindenesetre mind a szerb sofőr, mind jómagam gyorsan tolattunk 10-15 métert, hamar megértettük egymást kézjelekkel is. Szerencsénkre pont nem jött senki mögöttünk a végtelenül hosszúnak tűnő fél perc alatt. Itt biztatnék minden Kedves Olvasót, aki még nem vett részt vezetéstechnikai képzésen, hogy ne sajnálja azt a kisebb összeget egy alapszintű tréningre, ahol legalább a vészfékezésre és néhány kikerülő manőverre is megtanítják Önöket.

Meggyőződésem, hogy tíz évvel ezelőtt nem tudtam volna megállni hasonló helyzetben. A viszonylag alacsony sebességnek hála nem történt volna súlyos baleset, de idegen országban egy anyagi káros baleset sem kellemes. Utólag gondoltam rá, hogy szerencsére olyan utasbiztosítást kötöttem, amely baj esetén assistance szolgáltatást is nyújtott volna. A fedélzeti kamerámat sajnos egy megállóval korábban kihúztam az aljzatból, így ez a roppant látványos epizód sajnos nem került rögzítésre.

A továbbiakban nézzük a kellemes oldalát az utazásnak, összesen tizenhét órás út után megérkeztünk az albán határhoz közeli Ulcinjba. A város lakosságának jó része iszlám vallású albán és az itt élők mentalitása is szöges ellentétben áll az északi országrész keresztény lakosságával. A közlekedés egyáltalán nem hasonlít a hazaira, ami az autóparkról is elmondható.

Nemigen jártam még máshol, ahol az autópark összetételét tekintve ilyen szélsőségekkel találkoztam volna. Esténként simán láthattunk egzotikus sportautókat, mint pl. az alig 3000 példányban gyártott Ferrari F458 Speciale-t, de az utcakép része volt a nálunk már bontóba is csak félrenézve beengedhető, négy nyomon futó, szélvédő nélküli Opel Corsa is, természetesen rendszám nélkül. Mondjuk a rüsselsheimi mérnökök elégedettek lettek volna látványtól, hiszen a termékük még 25 év elteltével, elképesztő ridegtartás mellett is ment ez tény.

Az utcákon az erősebb kutya elvét követve hamar akklimatizálódtam. A többsávos körforgalom bármelyik sávjából ki lehet hajtani, ezért résen kell lenni, de megszokható. A kürtöt interaktívan használják errefelé, leginkább megköszönik vele az udvariasságot, segítséget, de sokszor jeleznek is vele, vagy csak köszönnek ismerőseiknek. Egy esetben sem hallottam viszont agresszíven használni, ahogy nem láttam öklöt rázó vagy büntetőfékező sofőrt sem. Az elsőbbségadást is rugalmasan kezelik, féktávon belül sokszor, azon belül viszont sose kanyarodnak ki, nagyon jól mérik fel a másik jármű sebességét. Apropó sebesség. Minden lazaság ellenére a gyorshajtás kicsit sem jellemző.

Mondjuk az Albániától Horvátországig a parton vezető főút szintén nagyon zsúfolt, így nem is lenne értelme a száguldozásnak, de alapvetően nem sietnek, nyugodtak. A nyugalomra szükség is van. Egy hét alatt több mint 600 kilométert kirándultunk, de az egységnyi idő alatt megtehető távot újra kell dimenzionálni. Idehaza egy 90 km hosszú táv egy laza kocsikázás, autópályán pedig még egy órás út sincs.

Többször tervbe vettük például Dubrovnik felkeresését, de a 177 kilométeres táv ilyen sűrű forgalmú úthálózat mellett gyakorlatilag egy napon belül csak nagyon korai keléssel és igen késő hazaérkezéssel, illetve hét-nyolc órás kocsikázással lett volna megtehető, így elvetettük.

A legtávolabbi „célpontunk” így Cattaro, azaz a mai nevén Kotor városa volt, amelynek óvárosa a világörökség része is. A Kotori öböl környékét látni „kell”, mert ez a látvány szavakkal elmesélhetetlen. Az öböl nyugati partján végigautózva Tivat városáig különleges látványban volt részünk, ahol az autók mellett a gyönyörű jachtokban is gyönyörködhettünk az új kikötőben Porto Montenegróban. Az idevezető út az öböl partján igen szűk, két normál méretű autó is sok esetben csak felváltva fér el egymás mellett. Amikor pedig jött a helyi (midi)busz, akkor bizony a vízpart szélén egyensúlyozva, visszapillantó tükröt behajtva kellett az elsőbbséget megadni, vagy szükség esetén tolatni.

A kirándulásoknak amúgy nem lenne más akadálya, az üzemanyag hatósági áras, a kutak ezért inkább szolgáltatásban versenyeznek, ha már üzemanyag árban nem tudnak. Az utak minősége jórészt kiváló, a mediterrán éghajlat mellett nem fagy fel a kopóréteg. Az autópályát kínai befektetők kezdték el építeni, de az végül extrém drága lett, a kivitelezés pedig nagyon lassan halad. Igaz közel sem olyan terepen kell utat építeni mint nálunk. Itt kis túlzással csak alagútban, illetve hidakban gondolkodhattak a tervezők. Az építkezések látszódnak, de az átadás dátuma nem a közeljövőben lesz.

A közterületen uralkodó látszólagos káosz ellenére a parkolást komolyan veszik, főleg a helyhiány miatt. A nagyobb településeken a parkolók fizetősek. Vagy automatából vagy a helyszínen ácsorgó munkatárstól tudunk jegyet venni, de Ulcinjban pl. a trafikokban is árultak parkolójegyet. A tilosban parkolókat elszállítják vagy kerékbilincset kapnak, utóbbira több helyen is láttunk példát.

A tengerpart felől fújó szél folyamatosan hordja a finom port az autókra, ezért számos autómosóval találkoztunk. Volt közöttük automata, pénzbedobós is, meg volt hagyományos „autókozmetika” jellegű is. Ennek ellenére, a por ellen küzdeni nem volt több szélmalomharcnál.

A rendőrök sok helyen jelen vannak, de a respektjük igen alacsony. Saját szememmel láttam, hogy egy romhalmaz W210-es Mercedest intett ki a szigorú közeg, amire válaszul egy rövid kürtszó, nevetés és egy elegáns kikerülés volt a válasz. A hoppon maradt rendőr széttárta a karját a távolodó stuttgarti márkát látva, majd jobb híján nevetett. Saját magán. Ettől függetlenül láttunk néha lézeres sebességmérést is kézi sebességmérővel, ami után azonnal leintik a delikvens sofőrt és a helyszínen elszámoltatják. A fórumokat olvasva elég „rugalmasan”, de ezt nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni.

Mint a szabadságok általában, úgy ez a hét is gyorsan eltelt. A mérleg számokban: 2.600 km, 54 km/h átlagsebesség és 7,2 l/100 km átlagfogyasztás. Haza már fájó szívvel és tranzitszállás nélkül jöttünk. Hát…khm… tizennyolc óra alatt, határátlépéssekkel együtt. Ez nem kevés. De amint azt a jó öreg reklámban mondják: „az élmény megfizethetetlen”.