Higgyék el, minden autóban lehet valami szépet, érdekeset találni, csak kellő kíváncsisággal és elhivatottsággal kell rendelkeznie a szemlélőnek. Engem is ez a gondolatpár hajtott, amikor nekiálltam utánajárni, vajon mit lehet kihozni egy Volgából, és hogy miként teljesít, ha úgy becsületesen meghajtják egy versenypályán.

Könnyített ajtók, spéci tank, bukóketrec és sportülés: ahogy egy versenyautóhoz illik

Azért mégiscsak a szovjet autóipar zászlóshajói voltak a márka produktumai, kis túlzással a keleti blokk Mercedesei. A Volgák tekintélyes méretei és határozott megjelenése már kiskoromtól fogva nagy hatással volt rám, mi több, tanulóvezető-autómat szintúgy a Volgának köszönhetem, de ennek kalandos történetéről majd a cikk végén rántom le a leplet a keretes írásban.

A karosszériaszélesítéssel és a vaskos gumikkal igazán vad

Most magasztos cél hajt, ami nem más, minthogy lássak Volgákat versenypályán, amint azok ordító motorral rajzolják fel az íveket az aszfaltra.

Az sem tántorít vissza, hogy egészen Lettországig kell utaznom egy ilyen különlegességért a világháló gyorsfolyású csatornáin. Igen, fenn északon a lettek keltették újra életre csipkerózsika álmából 2010-ben a ’Dzintara Volga’ versenysorozatot.

Szerelés kint a szabadban: ez a Rock & Roll érzés

Arról a legendás versenysorozatról van szó, amely taxisofőrök hétvégi amatőr versenyeként indult a hatvanas évek derekán, és egészen a ’90-es évekig töretlenül megrendezésre került a Szovjetunióban.

Kezdetben majdhogynem utcai Volga M21-esekkel álltak a rajtrácsra a lelkes sofőrök, majd ahogy nőtt a sorozat népszerűsége, a nevezési listákon megjelentek a komolyan átalakított, vérbeli verseny-Volgák is.

Fedett paddock? - ugyan már, ez a sorozat nem a pénzről és csillogásról szólt?!

1966-tól különben már igazi versenypályákon, komoly csapatokkal folytak a küzdelmek, és az idő múlásával a legelismertebb szovjet versenyek közé lépett a széria.

A motorok már felpörögtek, indulhat a verseny!

Egy korabeli újságcikk szerint a pályautóvá átalakított Volga M24-esek legnagyobb teljesítménye akkoriban elérte a 175 lóerőt, amivel a könnyített karosszériájú, felpaprikázott motorral, s módosított futóművel illetve fékrendszerrel felvértezett versenygépek 200 km/h feletti végsebességre is képesek voltak.

Komoly csaták jellemezték az orosz versenyeket

Szerencsére a hagyományok olyannyira erősek a Volga-imádók lettországi táborában, hogy 2010 óta a Dzintara Volgát rendre megrendezik minden évben, sőt, 2012-ben a pálya-Volgák ellátogattak szülővárosukba, Nyizsnyij Novgorodba is, méghozzá egyenesen a ’Nizhegorodskya’ ringre, a Motul Gorky Classic betétfutamaként.

Ami a szabályokat illeti, a versenyautók átalakítására szigorú előírások vannak, hogy azok megőrizzék történelmi jellegüket – például kizárólag eredeti karburátorokat lehet használni, és a járművek önsúlya sem lehet kevesebb 1200 kg-nál.

Szerencsére vannak még, akik szeretnek nosztalgiázni a versenypályán

De miért Gorky Classic? Mert Nyizsnyij Novgorod, a Volga-menti település 1932 és 1990 között a Gorkij nevet viselte, s innen kapta a Volgákat is gyártó vállalat a Gorkij Autógyár (Gorkij Automobil Zavod - GAZ) nevet.

Bárcsak ezek vonultak volna hazánkban, és nem a szovjet tankok!

Egyébként a Dzintara Volga autói között igazi különlegességek is megtalálhatóak. Lelkes megszállottaknak például sikerült restaurálniuk Juris Belmers legendás verseny-Volgáját, de szintén rajthoz állt az úriember testvére, Valdis Belmers is, aki szintén ikonikus pilóta volt a vasfüggönyön innen.

A legendás Volgás - Juris Belmers

Továbbá ne feledkezzünk meg az egészen modern, ZMZ-406 kódjelű motorral hajtott fekete M21-esről se, mely rendre az indulókat színesíti, és nem mellesleg felveszi a versenyt az újabb M24-es gépekkel is.

Hogy mit köszönhetek a kombi Volgának?

Édesapám a 80-as években többször utazott üzleti útra a ’nagytestvérekhez’ Moszkvába, hogy eladja a magyar ipar igen remek termékeit. Nagy szó volt ez akkor, hisz’ pazar portékákat a Szovjetunióban is lehetett ám vásárolni kis szerencsével, méghozzá potom pénzért – persze ha kiálltuk a kígyózó sorokat. Gondolok itt például minden gyerek álmára, a pedálos Moszkvicsra. Az egyik ilyen kiküldetés végén, a hosszú, és természetesen vodkával „aláírt” tárgyalások, no meg a többfordulatú fúrógép és az irhabunda megvásárlása után mondanom sem kell, édesapámnak sikerült szert tennie vágyamra, a fent említett kincsre. Ám öröme - hogy az üzleti út megkoronázásaként minden családtagnak tudott venni egy kis ajándékot - elhamarkodottnak bizonyult, mert a Lada taxiba, amivel ment volna a repülőtérre, sajnos nem fért bele a pedálos járgányom. Ekkor jött a megmentő a kombi Volga személyében, melynek csomagtartója úgy nyelte el a Moszkvicsot, akár ’blöki a velős csontot’.

A reptérre történő eljutás ezzel megoldódott, ám édesapám kálváriájának még közel sem volt vége. Ugyan rendben megérkezett az összes vásárfiával a reptérre, de egy másik aprósággal nem számolt: a pedálos Moszkvics bizony dög nehéz szerkezet volt, vagyis nem lehetett a jól bevált „cipőorral a mérleget megtámasztó” bűvészmutatvánnyal elfedni valós tömegét, ami a piszkos anyagiakra fordítva azt jelentette, hogy több pénzt kellett volna fizetnie a túlsúly miatt, mint amennyiért vette a csodaszép autót. Utólag belegondolva óriási szerencséje volt (és persze nekem is), hogy miközben a mérlegelést végző orosz úriemberrel egyezkedett, épp jött a Malévos magyar pilóta, aki hallotta az elkeseredett alkudozást és megsajnálta édesapámat.

Az utolsó kép rólunk, mielőtt átadtuk volna következő tulajdonosának, Ádámnak

A kedves úriember kérés nélkül kikapta a Moszkvics kormányát - vagyis az irányítást - édesapám kezéből, és megbeszélte a mérlegelést végző alkalmazottal, hogy az autót az ő csomagjaként kezeljék, mi több, azt is, hogy úgy vigyázzanak rá berakodáskor, akár a szemük fényére. Mindez egyet jelentett azzal, hogy a Moszkvicsom ingyen és épségben érkezett Budapestre. A segítséget ezúton is köszönöm a pilótának, hisz’ nélküle nem kaptam volna meg életem első, és máig legkedvesebb autóját. Nagyon szerettem a „libafoszöld” négykerekűt, ami örökké pöccre indult, tökéletesen dolgozott fokozatmentes váltója, és olyan extrákkal volt felszerelve, mint például a defektmentes gumiabroncsok, vagy a praktikus oldalsó tárolórekeszek, sőt, erőforrása már akkor ’láncos’ volt, valószínűleg a pedálokon keresztül érkező bődületes nyomaték miatt...