Rég jelentkeztünk már bemutatóval a veterán rovatban, de higgyék el, nem feledkeztünk meg az izgalmas oldtimerek világáról. Ezt bizonyítva, most egy igazán izgalmas típust szeretnénk megismertetni Önökkel a Fiat Dino képében, mely gyönyörű olasz vonásai és V6-os erőforrásai mellett lehengerlő történetet tudhat magáénak – utóbbiról pedig sokat árulkodik a neve is.

Sokaknak talán már feltűnt az azonosság: nem csak a Fiat palettáján találkozhattunk korábban a Dino jelzéssel, hiszen a Ferrari mondhatni önálló márkaként is életre hívta ezt a nevet – amit egyébként Enzo Ferrari fiának beceneve ihletett. Az már csak hab a tortán, hogy jó ideig párhuzamosan is létezett a Fiat kupé/kabrió párosa és a sportautó-gyártó megfizethetőnek szánt márkája. Mindez természetesen nem a véletlen műve: komoly összefonódásokat találhatunk a háttérben, ha egy kicsit belesünk a színfalak mögé.

A Coupe a Spider után nem sokkal érkezett

Történt ugyanis, hogy a Ferrari szeretett volna versenyezni a Formula 2 sorozatban, azonban sehogy sem tudtak megfelelni az akkori kemény homologizációs szabályoknak. A szigorú előírások kimondták, hogy maximum hat henger kaphat helyet az F2-esek erőforrásában, aminek ráadásul egy olyan sorozatgyártású szerkezetre kellett épülnie, amiből legalább 500 darabot legyártottak 12 hónap alatt. A gyáriak ugyan megalkották az utcai használatra szánt Dino 206 GT-t – igaz, csak kicsivel később –, azonban közel sem volt akkora kapacitásuk, hogy megfeleljenek ezeknek az előírásoknak.

Mindezzel persze már korábban tisztában voltak, így ki kellett találniuk valami olyan megoldást, amellyel kijátszhatják a szabályokat. Ez pedig sikerült is nekik a Fiat segítségével, ugyanis egy gyors megállapodásnak köszönhetően az 1966-os Torinói Autószalonon be is mutatkozott a Pininfarina által tervezett Fiat Dino Spider, melynek motorterében a Ferrari által tervezett, de a Fiat torinói gyárában készülő 1987 köbcentis V6-os várta a sofőr parancsait. Ez volt egyébként a Fiat első négy vezérműtengelyes motorja, melyben hengerenként két szelep kapott helyet és 160 lóerő leadására volt képes.

A homologizációs szabályok miatt születhetett meg a Fiat Dino

Az egész autó acélból készült, és sok jel mutat arra, hogy a 124 Spider alapjait használták a tervezők – egyes szerkezeti egységek teljesen megegyeztek, akárcsak az aprócska tengelytáv. Az orrmotoros kabrió természetesen hátul hajtott, és egy ötsebességes manuális váltó kötötte össze a kerekeket a motorral. Az utastérben igazi luxus fogadta a beülőket, hiszen a finom bőr és a fa mellett az akkor még nem mindennapos fordulatszámmérő, hűtővíz-, olajhőmérséklet- és olajnyomás-mérő is helyet kapott – utóbbi még manapság is csak a sportautókban tűnik fel inkább. A vászontetőt nyilvánvalóan kézzel kellett mozgatni.

Míg a Spidert a Pininfarina, addig a Coupe-t a Bertone rajzolta

Alig fél évvel a kabrió bemutatkozása után, az 1967-es Genfi Autószalonon a Dino Coupé-ról is lerántották a leplet. Komoly meglepetésre a Pininfarina által tervezett Spider után a háromajtós formáinak megálmodását a Bertone stúdióra bízták – az pedig már csak hab a tortán, hogy az irodában az akkor még alkalmazottként dolgozó, ám később saját dizájnstúdiót nyitó Giorgetto Giugiaróra bízták a tervezést. Habár a két különböző modellváltozat nem tagadhatja le a rokonságot – köszönhetően többek között a négy kerek fényszórónak és a hangsúlyos hátsó kerékjárati ívnek –, mégis elsőre érezzük a különböző mérnökök, vagy inkább művészek által rajzolt formák közötti eltérést.

Ferrari motor bújik meg benne

A Coupe hajtáslánca egy az egyben megegyezett a Spider lemezei alatt található technikával, azonban a 2+2 személyes utastér okán a tengelytávot meg kellett nyújtani, ami szintén látványos változtatás volt. A 2-literes egységgel kapcsolatban egyébként további érdekesség, hogy a fentebb már említett Dino 206 GT-ben a Ferrari szerint nem 160, hanem 180 lóerőt teljesített, pedig pontosan ugyanúgy és ugyanott készült, ahol a Fiatokba kerülő egységek. Később kiderült, hogy ez a különbség csak egy átváltási hibából származott, így valójában a két évig, 1968-69-ben készülő 206 GT is csupán 160 lóerővel bírt – persze így is igazán izgalmas volt.

Ferrari motor mellé Ferrari jelvény is jár? - nem teljesen

A Coupé belül is más volt: a finom bőrök és a fabetétek mellett négy kagylóülés kapott helyet az utastérben, és elektromos ablakemelők is elérhetőek voltak. Azon szerencsések szerint, akiknek volt alkalmuk mindkét változatot vezetni, a háromajtós jobban kezelhető volt, köszönhetően az eltérő hátsó futóműnek. A Pininfarina egyébként nem hagyta annyiban a dolgot, és elkészítette saját kupéját a Spider alapjain, ez azonban örökre megmaradt prototípus szintjén – ahogyan a levehető keménytetős kivitel is.

1969-ben aztán eljött a második generációk ideje, amelyek legnagyobb újítása a Fiat és a Ferrari által tervezett 2418 köbcentis, öntöttvas blokkal rendelkező V6-os volt. A motor az előbb említett változásokon kívül a legtöbb régi tulajdonságát megőrizte, ám immáron 180 lóerőt tudott letenni az asztalra, melyet jóval kövérebb nyomaték kísért. Az elődben csak 6000-nél jelentkező csúcsnyomatékkal ellentétben a 2,4-es már 4600-nál leadta a maximumot, 216 Nm-t. Az erőforrás megőrizte pörgősségét: egészen 7000-ig forgott.

A váltó szintén új volt: az ötsebességes szerkezetet a ZF emberei tervezték. Fontos változás volt még a lecserélt hátsó felfüggesztés, melyet sok kritika ért az elődök esetében. Ha ügyesen működteték, az üresen 1,4 tonnás kupé 8,7 másodperc alatt gyorsulhatott álló helyzetből 100 km/h-ra, a száguldás pedig egészen 209 km/h-ig tarthatott.

Mégis sok tulajdonos érzi úgy, hogy egy Ferrarit hajt

Ha már az egész bemutatónkat átszövi a Ferrarival való kapcsolat, akkor ezen a ponton illik megjegyezni, hogy '69-ben a Dino második generációja is bemutatkozott, 246 GT és GTS néven – utóbbi a targa kivitel –, melyek papíron 15 lóerővel erősebbek voltak a Fiat modelljeinél, így elvileg 195 lóerőt kínáltak a vásárlóknak. A Ferrari és a Fiat közötti párhuzam egyébként érdekes, mert bár nyilvánvalóan jóval exkluzívabb volt egy lovacskás Dino volánja mögött ülni, manapság viszont elképzelhetetlen, hogy valamelyik Ferrari modell erőforrása egy az egyben megjelenjen egy olcsóbb sportautóban – arról nem is beszélve, hogy akkor a Fiat is gyártotta ezeket a motorokat.

Különleges autó a Fiat Dino Spider

A különbség azért valóban tapintható volt a két olasz gyártó modelljei között, hiszen gyakorlatilag csak az erőforrás volt közös: a Dino 246-ban az utasok mögött kapott helyet a V6-os, így jobb volt a súlyelosztása, de a futóműve is jóval fejlettebb volt. Mindezek ellenére a Fiat Dinója ugyanazokkal a szívmelengető dallamokkal tudott szolgálni, ráadásul jóval olcsóbb volt. Mindezek tetejében azt sem szabad elfelejteni, hogy a legfeljebb 4,5 méter hosszú test mellé járó 160, majd később 180 lóerő a kor szintjén kimondottan dinamikusan mozgatta a típust.

Az összehasonlításokban belemélyedve pedig érdekes rápillantani a szép korban lévő Fiat Dinók jelenlegi árcédulájára is. Az első generációs Spiderből 1133, a Coupé-ból pedig 3629 darab készült, míg a 2,4-es motorral szerelt változatokból az előző sorrendet tartva 424 és 2414. Ahogyan láthatjuk, egyik változatból sem készült túl sok, mégis komoly különbségekkel találkozhatunk a két modellváltozat árai között. Míg a Coupé erőforrástól és állapottól függően körülbelül 9 és 21 millió forint között elérhető, addig a ritkább és talán szebb Spider 40-től egészen 115 millióig kínálja magát a legnagyobb európai használtautós oldalon. A különbség persze tapintható, hiszen a Ferrari Dinói nagyjából onnan indulnak, ahol a Fiatok befejeződnek, de a legdrágábbak már a 185 millióba is belenyalnak – és akkor az igazán különleges gyűjtői darabokról még nem is beszéltünk.

A Coupe jóval olcsóbb most, mint a Spider

Az biztos, hogy igazán kedveljük ezeket a szigorú homologizációs szabályokat, hiszen azoknak köszönhetően születhettek meg a semmiből olyan érdekes négykerekűek, mint a Fiat Dino. Noha manapság már szinte elképzelhetetlen, hogy ugyanez a helyzet megismétlődjön, így is rengeteg izgalmas autóval találkozhatunk a piacon, melyek egy részéről talán el sem tudjuk képzelni, hogy milyen értéket fognak képviselni a jövőben – ehhez persze segítséget nyújtott például Szabó kolléga érdekes írása. A Fiat Dino azonban a múlt egy igazán érdekes típusa, mely nem csak szép volt, hanem kifejezetten különleges is.