A Fortwo koncepciójára akár úgy is tekinthetünk, mint egy erősen kicsinyített Porsche 911-re. Márpedig ezzel kapcsolatban már régóta tudjuk, hogy a farmotor-hátsókerékhajtás kombináció sok szempontból nem ideális konstrukció. A Smart esetében ezt fejeli meg a rövid tengelytáv és a viszonylag magas felépítés, amely elegyből már rögtön jól érthetővé válik, hogy miért széria a menetstabilizáló. A védőszárny segítségével biztonságosan terelgethető tesztalanyunk, ám a sportos kanyarvételektől már a túlságosan könnyű, az ívről folyton lecsúszó orr, valamint a terhelésváltásra el-elszálló 'fenék' is elveszi a kedvünket.
Azonban ettől eltekintve sem kellemes minden pillanat a Fortwo-val, melyben egyrészt a betonkemény futómű a ludas, amely néha akkorákat üt fel, mintha nem is lenne csillapítás az autó alatt. Ennek ellenére a karosszéria dőlése is jelentős tud lenni, miközben a könnyű orrot a szél is előszeretettel tologatja jobbra-balra. Így nagyobb tempónál, és főként viharosabb időben rendszeres korrigálásra szorulunk, amiben a tesztautó pontatlan kormányműve nem nyújt nagy segítséget. Felár ellenében azonban rendelhetünk szervokormányt is az autóhoz, amely valamennyit javíthat a helyzeten.
Nehéz szeretni, sőt megtűrni is a váltót.A vonások azonban ezután sem simulhatnak ki: a darabos autóvezetésnek a nehézkesen adagolható fék is alájátszik. Ám a legmélyebb homlokráncokért mégsem a baloldali pedál, hanem a váltómű a ludas. A robotizált szerkezet eddig sem volt a szívünk csücske, és sajnos ezúttal a Smart is megmutatta, hogy a technológiától ideje lenne elköszönni. A generációváltás után hat- helyett ötfokozatúvá cserélt egység továbbra is nagyon lassan, tartott gáznál erős bólogatással vált, de egyébként sem képes gyorsabban, illetve finomabban váltani, mint a kézi megoldás, hogy az 'igazi' automatákat ne is említsük.
Abban, hogy mégsem gyűlöljük meg tétovaságáért és a bólogatásaiért a miniautót, egyrészt a fokozatok szerényebb számának és hosszúságának van szerepe. Így a tesztautóban feltöltés nélkül dolgozó háromhengeres, karakteres orgánumú benzinmotor egyenletes nyomatékgörbéjét kihasználva kihúzathatjuk a fokozatokat, ráérve csak akkor váltani, amikor komolyabb dinamizmusra már nincs szükség.
Az mhd egy jó start-stopot takar - galériaEgyébként a maga 71 lóerejével a motorkínálat teljesítményközepét jelentő erőforrás jó választás a modellhez. A könnyű, 750 kilogrammos karosszériát tisztességgel repíti az erőforrás, amelyet a gyárinál 1,1 másodperccel jobb, általunk 12,6 szekundumra mért 0-100-as sprintadat is jól mutat.
Eközben a fogyasztása is kordában tartható, igaz, a mikrohibrid névvel illetett technológia csak 8 km/h alatt, tehát közel álló helyzetben állítja meg a motort, így az "mhd" név alatt inkább csak egy álló helyzetben hosszasan működni képes start-stop funkciót tisztelhetünk. Részben ez is az oka, hogy a gyári 4,3 literes átlagfogyasztást még normakörünkön sem tudtuk teljesíteni, hiszen a valóságban szerény tempóval 5, hajtósabban pedig nagyságrendileg 6 liter a valós, vegyes üzemre vonatkozó fogyasztási adat.
A háromhengeres erőforrás szerethető - 5800 felett viszont kifogy a szuszból.
Tesztalanyunkban egyúttal a kínálat egyik legjobb választását tisztelhettük. Mellette spórolhatunk ugyanezen motor 61 lóerős kiadásával, igaz, ekkor is csak 167 darab ezerforintos nyomja majd pluszban a zsebünket. Innen felfelé már csak turbóval vezet az út: 84 lóerőért még borsos 623 ezret kellene a kasszánál hagynunk, de a mindössze 55 lóerős dízel alternatíva is 400 ezer forintos felárat jelent.
Kézi váltót vagy ügyes automatát szeretnénk? Azt sajnos máshol kell keresni. Bár a Smart extralistája meglehetősen gazdag (melynek egyik oka a szerény alapfelszereltség), a váltást a mérnökök nem adják a kezünkbe, úgyhogy ha a legkisebb városi modellre fáj a fogunk, ezt a békát le kell nyelnünk. No és még egyet, ám utóbbit a pénztárnál szolgálják fel: a Fortwo ugyanis annak ellenére is prémium termékhez méltó árat kapott, hogy objektíven nézve nem tud többet, mint a szegmens bármely kisautója.
Smart - ennyiért mégsem okos választás?
Egy egyszerű Kia Picanto például úgy tud a gyorsítást és a presztízst leszámítva mindenben jobb lenni, hogy normaszinten 2,65 millió forintba kerül. Ezzel szemben egy ugyanígy felszerelt, négy helyett csak két embert szállítani képest Smartért ennél másfél millióval többet kell adni, az így kialakuló 4,25 milliós summa viszont már sokaknak hajmeresztő lehet. Nem csoda az sem, hogy egy ugyanígy felszerelt MINI-t 75 lóerővel alig 100 ezer forinttal magasabb árért hozhatunk el.
A legnagyobb ütést mégis a nagy konkurens Toyota iQ viszi be: a nagyautósabb, érettebb, három személy számára feltétel nélkül megfelelő törpe hasonlóan motorizálva úgy olcsóbb nagyjából félmillió forinttal, hogy közben alig nagyobb (2,7 helyett 3 méter hosszú), kézi váltóval is elérhető, jóval csendesebb és kifinomultabb.
Néhány szóban
A tervezők bizonyos mértékben elérték céljukat: a kétüléses Smart valóban gyógyírt jelenthet a városi zsúfoltságra, még ha a hatás jó része inkább csak placebo is. A végletekig lekicsinyített koncepció viszont rengeteg kompromisszumra késztet mind a vezethetőség és a kulturáltság, mind a (menet)biztonság és az ár terén. Objektíven nézve, a bőséges felárról nem is szólva a nagyobb kisautók érettebb képességeivel nem képes harcolni az autó, melynek egyetlen igazi előnye, hogy időnként keresztben is parkolhatunk. A smartozásnak azonban hangulata van, akit pedig ez magával ragad, azt észérvekkel bizony nehéz lenne eltántorítani a dübörgő marketinggépezet kisebb csodát megtestesítő sikerétől.
Előnyök: Kompakt méretek, viszonylagos praktikum; Világos, csinos belső tér; Egyenletesen húzó szívómotor
Hátrányok: Pontatlan kormányzás; Felütő, feszes futómű; Bólogatáshoz, megtorpanáshoz vezető robotizált váltómű; Rosszul adagolható fék; Szerény alapfelszereltség; Magas alapár és drága extrák