A Dacia virágzik. Hazánk útjait ugyan még nem öntötték el a Loganok, Sanderók – bár kétségkívül egyre többet látni belőlök -, tőlünk nyugatabbra azonban viszik, mint a cukrot. Előbbinek oka nem más, minthogy itthon a márka abszolút presztízshiánnyal küszködik, hiszen mindenkiben „ott van” az elődök híres megbízhatatlanságának, illetve erősen ingadozó gyártási minőségének érzése, Európa más országaiban viszont alig hallottak a márkáról, így náluk tiszta lappal indulnak a románok, akiket kis túlzással az utóbbi néhány évben akár franciáknak is nevezhetünk, hiszen a minden újkori Dacia modell a Renault kezeit viseli magán.
A legvagányabb Dacia a Sandero StepwayA múlt héten a márka legdivatosabb jószága, az alsókategóriás (de belső méreteit tekintve inkább kompakt) Sandero járt szerkesztőségünknél. Alig vártuk, hogy megkaparinthassuk az autót, ugyanis egészen érdekesnek ígérkezett a pofás és vagány Stepway-kivitel: már az alapot jelentő Sandero vonalai is komoly előrelépést jelentenek a Dacia eddigi négykerekűinek formatervéhez képest, de a különösen jó bordó metálszín, a műanyag koptató elemek, a magasabbra állított karosszéria, a vaskos tetősínek, valamint a szép ötküllős, méretes felnik egészen vagánnyá teszik a román modellt. És ennyiben nagyjából ki is merültek a különbségek a Stepway és a „sima” változat között. Az utastérben semmi lényeges változást nem találhatunk, itt minden rémesen egyszerű és az összes részleten tetten érhető a spórolás, ám a funkcionalitással nincs probléma.
Annak ellenére, hogy egyik ülés magassága sem állítható, illetve a kormány is fix, a vezetési pozíció (vagyis az ülés) könnyen beállítható, ráadásul egészen kényelmes és méretes is (ahogy a többi ülőalkalmatosság is), helyhiánnyal pedig szintén nem kell számolni; négy személy viszonylag jól elfér a Sanderóban, a kiskategória átlagánál érezhetően nagyobb utasteret kínál az autó. Sőt, a csomagtartó is az élmezőnybe tartozik a maga 320 literes alaptérfogatával. Az ergonómiával szintén nincs probléma, az egyedüli kellemetlenség, hogy mivel a tükörállítás manuális, a jobb oldali visszapillantót a sofőrülésből nagyon nehezen lehet csak elérni. Az anyagminőség a kategória „legalja” (karcos, kemény műanyagok mindenhol), de mindez az autó vásárlóközönségét vélhetően nem igazán foglalkoztatja majd.
Az utastér végtelenül egyszerű, de nincs vele bajA Sandero Stepway-nek legnagyobb problémája kétségtelenül az, hogy mindössze egyetlen, meglehetősen fapados felszereltséggel kérhető (bár klíma, ABS, MP3-as rádió, alufelni, két légzsák, metálfényezés, elektromos első ablakok, ködlámpa és még néhány apróság azért így is jár hozzá), a motorháztető alatt pedig csak két erőforrás dolgozhat. Az ősrégi, 88 lóerős 1,6-os benzinmotor, valamint a tesztautóban is szolgáló Renault-származék 1,5 dCi, mely 68 lóerő leadására képes, 160 Nm-es csúcsnyomaték mellett. Minden esetre, a 68 lóerő és a közel 1,2 tonnás üres tömeg párosa nem hangzik túl soknak, és bizony érezni is, hogy „kevés” a Stepway-hez ez az erőforrás. A 16,7 másodperces gyári százas sprint érték már sokat sejtet az autó dinamikájáról – ahogy a 150 km/órás végsebesség is-, ám tesztpéldányunk ennél hiába volt fürgébb 0,4 szekundummal, dinamikája mégis vetekedett egy beteg tevéével.
Alapjáraton ugyan elég erős a kis négyhengeres, és 2000-es percenkénti fordulatszámig nincs is baj vele, e fölött azonban nagyon érezzük még (jó) néhány lóerő és Nm hiányát; az előzéseknél bizony észnél kell lenni, klímával, megterhelve pedig jobb nem is igen vállalkozni rájuk. Persze, mondhatják, hogy bezzeg régen apáink, nagyapáink az alig 40-50 lóerős, a Sanderónál is sokkal-sokkal lassabb Skodákkal, Ladákkal, Daciákkal is tudtak közlekedni, sőt, előzgetni is; ám manapság teljesen más világban élünk, és a 21. században a Stepway 1.5dCi menetteljesítményei egyszerűen kevesek.
Hangos és gyenge, de legalább takarékos az 1,5-ös dCiA másfél literes dCi ráadásul nem csak gyengécske, hanem kimondottan hangosan hozza tudtunkra működését, hidegen a szomszéd Ducato tejeskocsija is megirigyelhetné a francia motor traktoros kerregését, kelepelését. Bemelegedve persze valamelyest „selymesedik” a dízel orgánuma, de továbbra sem nevezhető egy kulturált jószágnak. Sebaj, legalább egészen keveset eszik... a viszonylag röviden áttételezett ötsebességes váltó miatt ugyan nem tartozik a kategória legtakarékosabb darabjaihoz, de azért nem egy falánk darab a Renault dízele, normális körülmények között az autó száz kilométerenként megelégszik 5,5-6 liter gázolajjal. Biztos vagyok benne, hogy lehetne takarékosabb is, de ahhoz szükség lenne egy jóval hosszabbra áttételezett, hatfokozatú váltóra. Az ötsebességes szerkezet egyébként egészen pontosan és gyorsan kapcsolható, mindössze annyit róhatunk fel negatívumai közé, hogy egyik fokozatból a másikba húzva kissé hangosan „kluttyog”.
A Sandero legnagyobb meglepetése, és egyben legkellemesebb tulajdonsága abszolút korrekt vezethetősége. Kezdjük ott, hogy a megemelt futómű úthiba-elnyelő képességét még néhány jóval nagyobb és többször ennyibe kerülő modell is megirigyelhetné: a híresen „jó” minőségű budapesti utak meg sem kottyannak a Stepway-nek, de a legnagyobb fekvőrendőrök, illetve keresztbordák sem. A komfortos hangolás pedig nem ment a kanyarképességek, illetve a dinamika rovására, az autó egészen pontosan irányítható (a kormányzás szintén rendben van), sokáig semleges marad, határhelyzetben pedig az ESP hiányának ellenére is nagyon könnyen uralható. Ja, majdnem elfelejtettem: a robosztus megoldásoknak, valamint az egészen magas hasmagasságnak köszönhetően a négykerekű könnyedén elboldogul a földutakkal (persze nem szántásra gondolok), úgyhogy szőlőbe, kertbe, pecázni járni tökéletesen alkalmas. Minden esetre a futóművet tervező, illetve beállító mérnököknek jár egy nagy-nagy piros pont, tényleg jó munkát végeztek és bizton állítható, hogy az egyszerű konstrukcióból kihozták a maximumot.
Nagyon jó ára van, de a benzines jobban megéri...Gondolom, azon sem lepődnek meg, hogy a Dacia árképzése is rendben van. Amint azt már korábban említettem, a Stepway-ből mindössze két változat létezik: a 88 lóerős benzines 2,84, a tesztelt gázolajos pedig 3,14 millió forintos indulóáron vihető haza. És kifújt. Extrák nincsenek (emiatt sajnos Autó Pult normafelszereltséget sem tudtunk összeállítani), mindössze kibővített garanciát vásárolhatunk (5/6 évre, maximum 100 ezer km-ig) 65, illetve 80 ezer forint ellenében. Viszont minden nélkülözhetetlen tétel szériában jár, sőt, még a metálfényezésért sem kell külön fizetni, úgyhogy az alig hárommilliós összeg nagyon-nagyon korrekt egy ilyen jól használható, vagány autóért, annak ellenére, hogy sajnálatos, hogy külön kérésre sem kaphatunk oldallégzsákokat, fedélzeti számítógépet, állítható magasságú üléseket, állítható kormányt, elektromos tükröket, illetve néhány apróságot, amit az „alap” Sanderóhoz igen. Ez számomra tényleg érthetetlen. Mint ahogy az is, hogy miért nem lehet választani hozzá az erősebbik, 86 lóerős 1,5-ös dízelmotort, amellyel sokkal-sokkal jobb lenne az autó.
A végén már csak annyit jegyzek meg, hogy érdemes megfontolni a 88 lóerős 1,6 literes, szintén Renault-eredetű benzinmotort. Egyrészt 300 ezer forintot spórolunk vele (amit a magasabb fogyasztásra fordíthatunk), másrészt az a változat kulturáltabb, halkabb, a plusz 20 lóerőnek pedig – dízelnyomaték ide, vagy oda - higgyék el, nagyon megvan a helye…
| Néhány szóban: A Dacia Sandero legvagányabb, Stepway változata racionális, és nem mellékesen jó választás. Személyében egy abszolút korrekt és sokrétűen használható autót kaphatunk abszolút korrekt áron, amelynek ráadásul fenntartási költségeitől sem kell félni. A 68 lóerős 1,5-ös dízelmotor takarékos ugyan, de nagyon gyenge hozzá. A 88 lovas 1,6-os benzines sokkal jobb választásnak tűnik, ráadásul 300 ezer forinttal olcsóbb is. | ||||||
Előnyök: Vagány forma; Használható méretű utas-, és csomagtér; Nagyon jó futómű; Kiváló ár/érték arány; Takarékos üzemeltethetőség
Hátrányok: Hangos és gyenge dízelmotor; Puritán megoldások; Opciós felszereltségek hiánya