Mi tette legendává az ausztrál motorsport fenegyerekét, Dick Johnson-t? Az úriember színes egyénisége, a számtalan filmbe illő sztori, és híres győzelmei miatt vált felejthetetlen ikonná, ám volt egy típus, ami pótolhatatlan láncszemként fogja össze Dick sikertörténetét. Nem kétség, a Ford Falcon XD/XE-k nélkül Queensland sportcsillaga biztos nem írta volna be magát ilyen nagy betűkkel az ausztrál motorsport történelemkönyvébe.

Dick Johnson saját bőrén tapasztalta, milyen veszélyes sport a természetjárás

Ott van például emlékezetes Falcon-os bukása, melyet 1983-ban a híres 24 órás verseny, a James Hardie 1000 időmérőjén hozott össze. Végig határon autózva, folyamatosan kanyarról-kanyarra úsztatva a Fordot a kör vége felé éppen csak megérintette járgányával a pálya szélén a reklámtáblát és a fák közé csapódott. Majd miután kiszállt a roncsból teátrálisan az égbe hajította bukósisakját, mint aki még egy balesetből is show-t csinál, jelezve a helikopternek, hogy az égiek vele voltak és köszöni, jól van.

Utólag már vicces mellékzöngéje, és oka a jelenetnek, hogy Dick miközben eldobta csatalovát a természetbe, egyben sikerült átvágnia a közvetítőkamera kábeleit is, ezért csak a helikopteres tudósítók tudták a levegőből venni élőben az esetet.

Picit még visszább lépve az időben, hogy lássák, mennyire szerették őt a lelátókon és miként tudott talpra állni a leg lehetetlenebb szituációkból is, hadd osszam meg Önökkel az 1980-as, nagyhírű Bathurst 1000-res futamon történteket.

Dick a második rajtkockából indult Falcon-jával a Mount Panorama versenypálya aszfaltcsíkján és még az első kör elején át is vette a vezetést, sőt egészen a 17. körig tartotta pozícióját, mikor a pálya leglátványosabb szakaszán, egy beláthatatlan kanyarból az egyenesbe esve szembe találta magát a kapuként útját álló autómentővel, ami épp egy sérült versenygépet próbált elszállítani.

Ez még nem is lett volna akkora baj, simán ki tudta volna kerülni a járművet, csakhogy a legenda szerint a szabad ívre egy hatalmas, focilabda nagyságú követ rúgott egy részeg szurkoló, ami a másodperc töredéke alatt nullázta le Dick minden esélyét, hogy baleset nélkül megússza a manővert.

Az ausztrál pilóta ösztönösen mérlegelve lehetőségeit végül inkább a követ trafálta el a teherautó helyett, ám így sem tudta elkerülni a találkozást a pályát szegélyező betonfallal, ami teljesen összetörte versenygépét.

Látványosan lehetett igazán gyorsan menni a Falconokkal

Viszont rögtön az eset után, még a történtek hatása alatt tett televíziós nyilatkozata, melyben könnyeivel küszködve ecsetelte kilátástalan helyzet és csalódottságát, olyan szimpátiát, no meg adakozási lavinát indított el, hogy a szurkolók felajánlásaiból és talán ennek hatására a Ford Motor Company, hova tovább maga Edsel Ford II segítségével, valamint az üzletember, Ross Palmer adakozásával kisvártatva sikerült újra versenybe szállnia.

A mára ereklyévé nemesült és felbecsülhetetlen értékű követ az eset után Dick egy üveg tartóban őrizte meg az utókor számára és, azóta is rendszeresen kiállítások, múzeumok, versenyek érdekes meglepetése.

Kockaforma, brutális kinézet és sikerek jellemezték DJ Falconjait

Persze nem csak a felejthetetlen Falcon-os esések miatt lett Dick a 80-as évek sztárpilótája, aki pályája kezdetén, támogatók híján ugyanazzal az autóval versenyzett hétvégén, mint amivel hétfőn munkába ment.

A sok balszerencse mellett ugyanis nagy sikereket ért el a hazai típussal. DJ, azaz Dick Johnson 1980-ban kezdett először XD szériás Falcon-nal versenyezni, mely fő szponzora után Tru-Blu becenéven vált ismertté a nézők körében. A versenygép alapja egy ex-queenslandi rendőrautó volt, amit DJ közel sem újonnan, 42000 km-nyi jardos szolgálat után vett meg egy maryborough-i aukción.

1981-ben, tehát rögtön egy évvel az ominózus „sziklás esete” után megnyerte első ausztrál túrautó-bajnoki (ATCC) címét második XD-jével, melynek sok eleme az összetört Tru-Blu 1-ből jött.

Nem akármilyen idénye volt ez Dick-nek, hisz a szezon összes futamán dobogós helyen ért célba, sőt az előző évi bukást követően barátjával és pilótatársával, John French-csel amolyan ráadásképp megnyerte a nagy mumust, a bathursti viadalt is.

A 17-es rajtszámú Tru-Blu-val 1981-ben nyert Bathurst 1000-ret a Johnson/French páros

Ennél jobban azt hiszem, nem tudta volna senki meghálálni a szurkolók ausztrál dollárokban is mérhető támogatását. És Dick megdolgozott a pénzéért - elképesztő, milyen csatákat vívott nagy riválisával, a Holden Commodore VC-vel versenyző Peter Brock-kal, akivel gyakorlatilag külön hadjáratot folytattak a bajnoki címért a túraautó-bajnokságban egészen az utolsó versenyig - az első két helyet egy futam kivételével egész évben ők ketten bérelték.

Pedig a Fordon és a Holdenen kívül indult ám jó pár izmos gép a mezőnyben - BMW 635 CSi-t, Mazda RX-7-et, Toyota Celicát, de Camaro Z28-ast is sikerült versenyről-versenyre bedarálniuk az ausztrál szedánoknak.

Nagy tömeg, jókora homlokfelület? Kit érdekel, ez Ausztrália!

Szerencsére ezzel a sikersorozat közel sem ért véget – a 82-es versenyidényen újra Dicket, és a V8-as Ford Cleveland motoros, 411 lóerős Ford Falcon XD-t köszönthette az őrjöngő tömeg a nemzeti túraautó-bajnokság győzteseként.

Egészen az 1982-es bajnoki szezonig versenyzett a Tru-Blue 2-vel az ausztrál fenegyerek, amit utána Alf Grant vett meg és még jó pár évig hajtotta ő is a gépet a versenypályákon. Dick végül sok évvel később, 1987-ben vásárolta vissza járgányát, mely 2007-ig volt kiállítási darab versenycsapatának bemutatótermében. Hogy miért vált meg a szeretett paripától? Az ok igen prózai: istállójának financiális gondjai miatt, hogy megmenthesse a mára Ausztrália leghosszabb ideje prosperáló versenycsapatát, a Dick Johnson Racing-et (DJR), Dick kénytelen volt pénzzé tennie autóját, ami így David Bowden magángyűjteménybe vándorolt.

Már Mr. Bowden tulajdona, ám Dick azért gyakran elviheti egy körre

Az 1982-es szezon tehát a bajnoki cím mellett az autóváltásról is szólt, hisz Dick és French októberben a 23. James Hardie 1000-ren, a legendás hosszú távú („endurance”) versenyen már a vörösre festett lökhárítós Red Roo XE-vel indultak és az előkelő 4. helyen szakították át a képzeletbeli célszalagot, bár később diszkvalifikálták őket.

Megindul a hátulja? Nem kell megijedni, Dick így vezet óvatosan!

A következő, 1983-as szezon sem alakult túl jól a csapatnak, - csak a dobogó legalsó fokáig jutottak a versenyeken - és a hatodik helyet szerezték meg az ATCC összesítésében. Küzdelmes tanulóév volt ez a javából, hiszen a sok újonnan homologizált alkatrész beépítésével, a nagyobb kerekekkel és a továbbfejlesztett aerodinamikai elemekkel sokat kellett dolgozniuk, hogy a versenygép újra ütőképessé váljon. De nem csak a műszaki megoldások terén volt számos változás akkoriban a csapatnál – a hosszú távú versenyeken Dick társa Kevin Bartlett lett és a versenygép ekkor debütált először a híres Greens-Tuf zöld festéssel.

Dick kései Falconjai már zöld színben pompáztak a '80-as években

Miután Dick 83-ban - „megkoronázva” a bosszúságokat - összefonta versenygépét a pálya melletti fákkal, újra autóépítésbe kezdhetett. Tűzoltás jelleggel, lázas munkával egy éjszaka alatt sikerült nekik az épen maradt elemeket egy új karosszériába varázsolniuk és rajthoz is tudtak állni az 1983-as Bathurst-i futamon az autóval, melyen a festék épphogy csak megszáradt az éjszakai műszak alatt, de a 61. körben egy apró elektromos hiba miatt végül mégis fel kellett végül adniuk a futamot. Őrület, hogy még a fel nem használt roncs is történelmet írt, hisz az volt az első autó, amit a brisbane-i Sims Metal zúzógépébe tettek, hogy végül papírnehezékként sokasodva folytathassa eseményekben gazdag életútját.

1984-re Dicknek sikerül újra úgy összecsiszolódnia az új, ám még mindig a régi 351-es V8-as, viszont immáron 480 lóerősre izmosított Cleveland motorral hajtott, nagyobb fékekkel és 19 colos kerekekkel megspékelt tepsivel, vagy becenevén Greens-Tuf 3 Falcon XE-vel, hogy a megszokott módon, természetesen minden futamon dobogós helyen végezve övé legyen a bajnoki cím. Dick motorhűsége azért volt igen érdekes, mert az ausztrál Ford már jóval régebben, 1982-ben beszüntette az olasz De Tomasókban is használt 351-es erőforrás gyártását. Mondanom se kell, ebben az évben is Brock loholt futamról futamra mögötte a ponttáblázaton, és a Holden Commodore VH-val versenyző másik legendának végül megint csak az ezüstérem jutott az összesítésben.

1985-ben jött a nagy fordulat, az Ausztrál bajnokságban is felváltotta a C-csoportot a FIA A-csoportos szabályrendszere, Johnson pedig a jól bevált Falconok után a Zakspeed csapattól vásárolt Ford Mustangra nyergelt át, mert az új regulák miatt nem maradt ütőképes ausztrál Ford típus. Bár továbbra is jó eredményeket ért el, a győzelmek sorra elmaradtak a Mustangokkal. Dicknek csak 1988-ban sikerült újra bajnoki serlegig terelnie a volánt, immáron egy Ford Sierra RS500-zal, amit még utoljára 1989-ben tudott megismételni.

Érdekes, hogy miért pont a racionálisan nézve versenyautónak tökéletesen alkalmatlan Falconokkal érte el Dick első komoly sikereit. Ezt még talán maga DJ sem tudja megmagyarázni, utólag visszanézve a mezőnyt, valószínűleg a hatalmas teljesítményű motor és az elnyűhetetlen, egyszerű technika lehetett a siker záloga.

A Falconokon hátul, alul az a nagy doboz a jókora tank

Valamiért ezek a behemót ámbráscetekhez hasonlító kocka Falconok hatalmas, benzinzabáló V8-as motorjaikkal, a jókora sárvédő-szélesítések alatt lapuló hordónyi szélességű, az XE-nél 14x19 colos hátsó kerekekkel cicomázott Watt-rudazatos futóművel, míg az XD-ben szervo rásegítés nélküli kormányzással is olyan játékos sportautókká váltak Dick alatt, ami harminc év távlatából, a borzasztó minőségű videókat nézve is pillanatok alatt érzékletessé válik bármely földi halandó számára.

Elég akár csak pár percig nézni, hogy csúsztatta az ausztrál fenegyerek a Ford felsőkategóriás limuzinjait, és meglesni miként táncolnak alatta a baltával formázott, bőven tonna feletti tömeggel büszkélkedő, olykor 130 liternyi üzemanyagot cipelő vasdarabok féktávon.

Torkos, ugyanakkor elnyűhetetlen és rettentően erős konstrukció volt

Tudom, sokan azt gondolják, hogy túlságosan elfogult vagyok, hiszen nem a kenguruk földjén volt a nyolcvanas években a legmenőbb túraautó-bajnokság, ám az a körítés, és megszállottság, ahogy ezek a jó értelemben félőrült, végletekig belevaló, a versenypályán kívül is szórakoztató pilóták parádéztak a versenyzésre első, és sokadik ránézésre is alkalmatlannak tűnő batárokkal, az fantasztikus.

Például el tudnák ma képzelni, hogy egy versenyautóban benne hagyják a gyári rádiót, vagy a kagylóüléseket szőrmével burkolják, ahogy Dick járgányaiban láthatják?

Nem beszélve arról, ahogy a pilóták futam közben kedélyesen beszélgettek, viccelődtek a helyi műsorközlővel, akivel rádióösszeköttetésben voltak. Milyen fura manapság nézni, hogy az ausztrál nézők akkoriban élőben hallhatták a lelátókon és a televíziók képernyőjén a futam közben, ki hogy látja esélyeit a versenyen, mit gondol egy-egy akcióról. Egy szó, mint száz, ez a maihoz képest sokkal emberibb, közvetlenebb atmoszféra annyira megnemesítette az ausztrál versenyeket, ami mindenképp megsüvegelendő és úgy hiányzik a mai profi motorsportból.