A napokban egy olyan dokumentumfilm jelent meg az interneten, ami ugyan csak a londoni lakosok kálváriájáról szól, mégis messzebbre vezető gondolatokhoz vezethet. A brit főváros lakosainak egyébként érthető módon lett elegük az olajmágnás aranyifjak polgárpukkasztó feltűnési viszketegségéből, ami abban is megmutatkozik, hogy a mindennapok nyugalmát a szűk utcákban száguldó és lámpától-lámpáig gyorsuló szuperautók üvöltése borzolja fel.

Mindez persze jogosan vált ki felháborodást mindenkiből, hiszen a nemes négykerekűekhez egyrészt méltatlan a felhasználás módja, másrészt az újgazdag fiatalokról szinte tudva való, hogy vagyonukra érdemtelenül, illetve a szerencse kegyeltjeiként tettek szert, azaz ezek az autók már nem is a siker szószólói többé, mint inkább amolyan méregdrága, mégis kapcarongyként kezelt ékszerek, melyek csillogása is hamis.

Azonban nem felejthetjük el azt sem, hogy a Londonban parádézó fiatalok nem véletlenül tették le voksukat a britek mellett, hiszen végső soron mégiscsak arról lehet szó, hogy a minden égtáj irányába nagyvonalúan szórt zöldhasúakat a lakosság felháborodott tagjai is igencsak lelkesen gereblyézik az utcákról. Másrészt a fiatalok ilyen módon reklámozott férfiasságára is megvan a kellő kereslet, azaz a keleti iparmágnások felszínességénél már csak a britek sekélyessége ölt nagyobb mértéket, hiszen a meg nem tűrt, ám mégiscsak a megfelelő módszerekkel beilleszkedő keletiek pénze végső soron kívánatosabb annál, hogy érdemben intézkedések születhessenek a szabályos szabálytalanságok ellen.