Aki régebb óta ismer minket, jól tudja, hogy hajlamosak vagyunk kitekingetni az autók világából, de teljesen azért soha nem engedjük el a kormánykereket. Ezúttal is egy ilyen történet következik, amely valószínűtlensége okán a fikció határát súrolja. Nem kellett hozzá más, csak egy Toyota Hilux, egy sivatag és egy kis hamisítatlan ítéletidő.

A beszédes semmin túl - galériaA helyszín szívem egyik csücske, Namíbia, amelyet éppen öt esztendeje kezdtünk el felderíteni. Mint már akkor is kiderült, a turisztikai szempontból bőséges látnivalókat és élményeket szolgáltató ország kifogyhatatlan bőségszarut rejt, ha kalandozásról van szó. Négy év és négy út távlatából azt gondoltam, hogy komoly meglepetésben már nem lesz részünk az idei túrán, ám miután harmadszorra hangzott el számról, hogy „ezt nem gondoltam volna”, mint a viccben szereplő székely bácsinak, bizony át kellett értékelnem hipotéziseimet.

A Kgalagadi különösen gazdag állatvilága számos mesés pillanattal ajándékozott meg minket

Történetünk a Dél-Afrika, Namíbia és Botswana határai között fekvő fél Dunántúlnyi senki földjén kezdődik. Egy föld, amely nem kell senkinek? Bizony, arrafelé még ilyenek is vannak, bár a háborítatlanság zálogát az igény helyett inkább az a tény adja, hogy a terület nemzeti park, nevén nevezve a Kgalagadi Transfrontier Park.

Odalopzóva farkasszemet nézett velünk egy oroszlán...A helyszín különlegessége egyebek között, hogy itt találhatunk fekete, vagyis inkább sötét sörényes hím oroszlánokat, de emellett rendkívül gazdag vadállománnyal is rendelkezik. És ahogy az összes többi park is a környéken, szabadon, saját autóval bejárható. Utóbbi ezúttal is bérautót jelöl esetünkben – a Land Rover Discovery-s és Suzuki Grand Vitarás kitérő után visszatértünk az egészen alaposan (ha nem is gondosan, de erről később) átépített Toyota Hilux-hoz.

...de ennek végül csak a kiegészítő reflektorunk lámpabúrája látta kárát

Alapos - és ezúttal szükségszerű - átalakítássalA generációváltás még nem gyűrűzött be a kölcsönzőhöz, így járművünk maradt egyelőre a háromliteres, 163 lóerős négyhengeres turbómotorral, amely nálunk az előző LandCruiserben is dolgozott – hozzá négysebességes bolygóműves automataváltót társítottak a tervezők. Ha dinamikában mindez nem is hoz nagy fölényt, nyomatékból – ha úgy tetszik, erőből – mindent letolt a Hilux, ami útjába került, márpedig nem akármilyen feladatokat kapott. A feladatra felkészítve a típus számos terepes kiegészítőt és úgy, mintha csak az AUTOalkatreszonline24.hu-ról vásároltak volna, számos tartós, utólagos alkatrészt.

Teret nyújt a pihenésre is

A sokat keresett leopárd is előjöttKalandunk már az első pillanatban elkezdődött, a sokszor földöntúli táj és a végtelenbe nyúló utak, valamint a végtelen csend és a tér azonnal pihenésre hangolja az ember agyhullámait, miközben a felfedezés izgalma körüllengi az utazást. A határátkelőn a kötelező adminisztrációs kört lefutva már haladhattunk is a park déli részét, egyben dél-afrikai kapuját jelentő Twee Rivieren felé, ahol végre megtört a jég: az immár öt éve előlünk rejtőzködő leopárdot lencsevégre kaphattunk – méghozzá vadászat közben.

Jutalma egy ezüsthátú róka volt a közeli bozótból - üdvözlet a természet kemény világából

Ezután már nem gondoltuk volna, hogy a jéghideg sör vonatkozásán kívül emlegetjük még a fagyott vizet az utazás során. A Nossob folyó feltámad - galériaA reggel gyülekező sötét felhőket is csak lényegtelen kulisszaként fogadtuk, hiszen errefelé ilyenkor már nagyon kevés a csapadék – a szokásos néhány csepp után pedig úgyis kitisztul majd az ég. Tévedtünk.

A Nossob folyó utoljára 1963-ban folyt. Azóta hűlt helyét egy meder hirdette, amelyet szépen lassan visszahódított magának a természet, és jelezve a nedvesebb talajt, élénkebb zöld színbe öltöztette azt. Mivel itt volt sík a talaj és a nagyobb köveket is elhordta a több mint fél évszázada megszűnt folyó, az utat is praktikus okok miatt ide tervezték – egyszerűen csak félretolták a földet, mesterséges vályút képezve.

Erősen mérséklődtek a látási viszonyok

A vízszint emelkedett - galériaHiba volt. Egyszer csak ugyanis leszakadt az ég, és olyan hevesen kezdett el esni, hogy alig láttunk valamit. És nem hagyta abba. A következményeket nem volt nehéz előrelátni innen: a legmélyebb pontot jelentő úttest szépen lassan elkezdett vízzel feltelni. Ez egészen addig jelentett stresszmentes élvezetet a pocsolyákban, amíg észre nem vettük, hogy a Nossob folyó szépen lassan életre kel, és csörgedezni kezd. Szerencsések vagyunk, hogy ennyire ritka látványnak lehetünk szemtanúi – gondoltuk, és akkor még nem is sejtettük, hogy a java még hátra van.

Ez volt az út - úgy 20 kilométeren átTovább haladva a közel 100 kilométerre lévő úti célunk felé egyre jobban kellett nyomni a gázpedált, mégis egyre lassabban haladtunk. A meder egyre jobban megtelt vízzel, a minden terepre való abroncsok egyre többször el-elforogtak, a Hilux pedig emelt hasmagassága dacára egyre több vizet tolt maga előtt. De nem volt választás: sietni kellett a rossz látási viszonyok ellenére, hiszen, ha ott maradunk, akkor nemsokára nyakig érő vízben várhatjuk a mentést – vagy inkább a vízfolyam lefolyását.

Szerencsére az autó hűséges társunk volt, igaz, akadt néhány meleg helyzet, egy-egy „kátyú” a folyóvá váló útban, amelybe váratlanul belehajtva az ajtó felső széléig ért a víz – de szerencsére nem ázott be a Toyota, az ügyes összkerékhajtás és a megfelelő abroncsok párosa pedig kihúzott a bajból. A vízben való „terepezés” jellegzetessége, hogy ha túl gyorsan megyünk, akkor az autó felúszik, elvesztjük a tapadást, így – ahogy a terepen általában – sokkal fontosabb egy magabiztos, megfontolt tempó felvétele, mint az állandó haladni próbálás.

Amikor nem esik: a Nap és a por is kibabrálhat a szabad előrelátással

Végül megérkeztünk, egészben. Szerencsénk volt: mi voltunk az utolsók, akik kiértünk a táborból – a többiek vagy ottrekedtek, vagy később menteni kellett őket. Az autó pedig töretlenül bírta a megpróbáltatásokat: csak mindössze néhány utólagos csavart vesztettünk el, így nem kellett semmit sem pótolnunk például az AUTOalkatreszonline24.hu-ról.

Íme, a ráadás jégeső eredményeEkkor jött a ráadás, amelyhez foghatót még a környék legidősebb lakosa sem látott: a jégeső, diónyi méretű jegekkel. Hiába próbáltuk meg elrejteni az autót egy fa alá, a heves és kitartó jégverésnek a karosszéria látta a kárát, melynek okán a kölcsönözőben aztán órákig mutogathattuk a fényképeket, mire elhitték, hogy mi történt a Kalahári sivatagban. A meglepően erős és tartós jégeső eredménye boka fölé érő jégtenger lett, amely néhány óráig már-már norvégiai tájat varázsolt az afrikai látképből.

Valahol Norvégiában? Nem éppen...A helyiek hitetlenkedve örvendtek a furcsa égi áldásnak, amelyet sokat hónak tituláltak – azért mi gyorsan elmeséltük, hogy szerencsére a hóesés ennyire nem fájdalmas. Sokan pórul jártak aznap, különösen a sátrazók, de szerencsére testvériesen segített mindenki mindenkinek, így azt hiszem, hogy ha a nap végén nem is feltétlenül, a hét végére mindenki szép és tökéletesen egyedülálló eseményként tekint vissza a központi Kalahári írott történelmének első, és ezidáig egyetlen jégesőjére.

Az időjárás egy szívárvánnyal kért bocsánatot

Minden jó, ha a vége jó, mi pedig hagyományosan pozitív szemléletünkkel végül megtaláltuk a leesett jég tökéletes felhasználási módját: