Rendszeresen készítünk képeket tesztautóinkról, jó néhányszor megörökítjük autós események pillanatait, egyszóval mindannyian szeretünk fotózni a szerkesztőségben, ezért is érezzük fontosnak, hogy megemlékezzünk a fotográfia óriásáról, Robert Capáról, aki száz esztendeje ezen a napon, 1913. október 22-én született.
A szándék megvan bennünk, a tisztelet szavai itt állnak startra készen, hogy mondatokká rendeződjenek, most már csak egy közös pont kellene, amivel befonhatjuk munkásságát autós cikkeink közé. Meg is van, hát persze, hisz Capa sem kerülhette ki az automobilokat, miközben témákra talált.
Magyar zsenink legnagyobb „fegyvere” kétségtelenül abban rejlett, hogy remek érzékkel mutatta be a borzalmak emocionális oldalát, így harcolva a háborúk ellen. 1944-es, Olaszországban lőtt híres fotóján egyenruhás francia hölgyek úgy kötögetnek egy Dodge WC54-es ¾ tonnás katonai mentőautó biztonságot nyújtó lemezei mögött, mintha nem is a háború kellős közepén lennének. Bizony, szerencsés esetben az ember értelmesebb emberi ösztöne időről időre felülkerekedik. A két nő is minden szabad pillanatot kihasznált, hogy amolyan gyógyírként - feledve a háború aktuális borzalmait - visszatérjen a boldog békeidők foglalatosságaihoz.
Mára a kép mellett a sok frontot megélt Dodge szériája szintén ikonná vált, a történelem és a régi haditechnikai járművek iránt érdeklődők igazi ereklyékként becsülik a megmaradt példányokat. A WC sorozat hathengeres oldalszelepelt motorral vértezett összkerékhajtású, főként mentőautóként használt egyedei a második világégés után a koreai háborúban is szolgálatot teljesítettek, néhány európai ország hadserege pedig egészen a hatvanas évekig kötelékében tartotta a robusztus jószágokat.
De Capa nem csupán megrendítő háborús képeket lőtt, sokan nem tudják, hogy híres művészek mellett fotózott például a Tour de France-on is. A legendás körverseny 1939-es futamán mintha csak nekem akart volna kedvezni a művészúr, és készített egy tisztán közutas képet. A fotón zászlókkal spékelt, gyönyörű kabrió sajtóautó suhan az úton, mellette szorosan egy motor követi. A kétkerekű sofőrje bal kezével az automobil ajtajának élét fogja, ezzel biztosítva a napi munkamegbeszéléshez szükséges kézzel fogható kommunikációs kapcsolatot. A kép egy túlbuzgó autótesztelőnek nem csak, mint fotó lehet érdekes, de hű bizonyítékként szolgál arra, hogy már a harmincas években is léteztek jól vezethető, kellő egyenesfutással rendelkező autók – különben nem kétség, a kényes mutatványt a motoros hamar bánta volna.
Az autó bizony státusszimbólum mióta világ a világ, melyet kétségtelenül oszthatott Pablo Picasso fia, Paulo is, aki egy gyönyörű idomokkal megáldott kabriónak hanyagul támaszkodva állt modell Capának a francia augusztusi napsütésben 1949 nyarán. Magyar zsenink sok képet készített barátairól, Ernest Hemingway-ről, no meg Pablo Picassóról és a nyaralásokat, piknikeket megörökítve gyakran jutottak mellékszerephez menő autók is fotókon.
Capa életútja, munkássága
A fotógráfia és a haditudósítás világszerte elismert hazai származású nagyja, a 20. század legjelentősebb fotóriportere Robert Capa 1913. október 22-én Friedmann Endre Ernő néven látta meg a napvilágot Budapesten. Rövid, ám kalandos élete során a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a második világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és Indokínában is dolgozott. Az 1930-as években még hobbifotósként fényképez, majd a berlini Dephot fotóügynökségnél állt munkába.
1933-ban a művészek kedvelt világvárosába, Párizsba költözött, ahol olyan barátokra tett szert, mint André Kertész, Henri Cartier-Besson, David Seymour és rátalált élete nagy szerelmére, Gerta Pohorylle-ra, akit a szakmában csak Gerda Taróként ismertek és bár munkássága kissé méltatlanul mára a feledés homályába veszett, remek pillanatokat exponált. Neki köszönhetjük többek között a cikk nyitóképét is. Gerda 1937-ben halálos közlekedési balesetet szenvedett, amit Capa soha nem tudott kiheverni.
Capát az 1936-ban kitört spanyol polgárháborúban a köztársaságiak haditudósítójaként készült képei tették igazán híressé, ekkor lövi a sok vitát kiváltó ’A milicista halála’ című képét. 1936-ban már Robert Capa névvel jelennek meg művei az újságokban. A második világégés kirobbanásának évében az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, 1941 és 1945 között a Life magazin fotóriportereként készített felejthetetlen képeket a szövetséges csapatok afrikai és nyugat-európai hadműveleteiről. A normandiai partraszállást bemutató munkái világszerte ismertek. Ő volt az a fotóriporter, aki az első hullámmal partot ért.
1947-ben Henri Cartier-Bessonnal, David Seymourral, George Rodgerrel és William Vandiverttel megalapította a máig működő Magnum fotóügynökséget. Tudósított az 1948-as palesztinai történésekről és az izraeli-arab háborúról. A spanyol, európai, valamint afrikai harcmezőkön kívül utolsó nagy vállalásaként az indokínai háborút is megörökítette. Életét 1954 májusában taposóakna vette el Vietnamban. Munkásságának igazi ereje kétségtelenül abban a kitartásban, remek kapcsolatteremtő- és témafelismerő képességében rejlett, ami kiemelte kompozícióit a többi fotós munkái közül.
A cikket olvasva joggal vetődhet fel Önökben a kérdés, vajon miért írok úgy egy fotósról és képeiről, hogy közben nem mutatom meg vizuálisan a remekműveit? Kitalálhatnék valami fal szöveget, hogy ezzel arra sarkallom Önöket, járjanak utána belátásuk szerint Capa munkásságának, ám a válasz sokkal prózaibb, ha úgy tetszik dacosabb.
A képtelenséget itt orvosolhatjákA művész autós témába illeszthető képeinek nagy része a Magnum fotóügynökség tulajdona és sajnos pont olyan képekről van szó, melyek közlési joga csak díjfizetés ellenében lehetséges, tőlem viszont messze áll forintosítani a tiszteletemet. Bár minden kép a készítő munkájának, tudásának gyümölcse, így értéke van, ez esetben viszont úgy gondolom, Capa sem várná el, hogy halála után is dollárok áramoljanak. A fotók pénzben kifejezett jelenlegi értékénél sokkal fontosabb a fotókon őrzött művészi és emberi érték, Capa munkássága, témafelismerése, céltudatossága, tudósításának ereje, a történelem dokumentálása iránti vágya, az egyéni sorsok bemutatása, ami mindvégig hajtotta. Ezért adózok ilyen formán művészete előtt. A cikkben említett képek kis méretben természetesen ingyenesen megtekinthetőek a híres fotósok által megalapított, nem csak elismert nemzetközi fotóügynökségként, de fotósok érdekképviseleti szervezeteként is működő Magnumphotos oldalán.