Izzadó tenyérrel vártam ezt a pillanatot. A futó ismerkedés ugyan már másfél héttel ezelőtt megtörtént az Ariel Atommal, akkor azonban mindössze külső szemlélődőként volt alkalmam szemügyre venni a különleges négykerekűt. Azt a négykerekűt, amely nem attól különleges, hogy 305 lóerős motorja van.

Ott lapul 305 ló. 456 kilót cipel. Önök szerint hogy megy?Vagyis mégis, többek között attól. Csakhogy nagyon nem mindegy, hogy az a több mint 300 lóerő hány kilót mozgat; jelen esetben például üres állapotban – most kapaszkodjanak meg! – 456-ot. És tudják, hogy mi ennek a számpárnak az eredménye? A világ egyik leggyorsabb sportkocsija. Múlt pénteken a három felvonásos ismerkedés második fázisához értünk, amikor is arra voltunk kíváncsiak, hogy a budapesti csúcsforgalomban milyen az Ariellel közlekedni, mennyire használható a hétköznapokban, illetve milyen reakciókat vált ki az emberekből. Igaz ugyan, hogy egyelőre csak utasként tölthettem el úgy nagyjából két órát az Atomban, ám higgyék el, így is remegő lábakkal szálltam ki a mindennapinak egyáltalán nem nevezhető „négykerekű koporsóból”.

És hogy az Atom nem mindennapi, azt bizony mindenki észrevette, aki megpillantott minket a forgalomban; a péntek délutáni csúcsnak köszönhetően pedig elég sokan szúrták ki az Atomot. Annyit már rögtön az elején elmondhatok, hogy a feltűnést nem igazán kedvelők még üléspróbát se merjenek venni az Arielben – maximum egy elzárt barlangban -, hiszen egyszerűen kinézik az embert a kocsiból. Még sohasem esett nekem annyira jól egy abszolút hétköznapi, „szürke” autóba belehuppanni, mint a „jobb egyes” menetpróba után a Hyundai i30-ba (melyről hamarosan olvashatnak). Ráadásul tovább tetézte a helyzetet, hogy egyikünkön sem volt bukósisak, ami egyébként nem csak azért elengedhetetlen, hogy ne legyen rosszul szerencsétlen „Atomozó” a sok-sok szúró tekintettől, hanem azért is, mert a szinte teljesen védtelen autóban még a napszemüveg minimális védelme ellenére is kifolyt a szemem nagyobb sebességnél; ezt pedig meglehetősen hamar eléri az Atom, de erről kicsit később.

Szóval bármerre is jártunk, egyértelműen megfigyelhető volt, hogy nemtől és kortól tényleg teljesen függetlenül mindenki árgus szemekkel figyelte, hogy mi ez a furcsa szerzet. A gyalogosok integettek, mutogattak, kiabáltak, kérdezősködtek, ugráltak; az autós társak ezen felül állandóan dudálgattak, az pedig tényleg általános jelenség volt, hogy bárki meglátta az Atomot – legyen az nyolcéves kisfiú vagy terhes anyuka -, remegő kézzel kapott a telefonjához, hogy gyorsan-gyorsan lefotózza azt. De nincs is mit csodálkozni, hiszen az ember elég ritkán lát az Andrássyn, vagy az Oktogonon egy leginkább F1-es autóhoz hasonló valamit (főleg, hogy az Atomból jelenleg egyetlen darab van hazánkban), mely rém nyugodtan a dugóban rója kilométereit. Néhányan olyannyira zavarba jönnek, sokkot kapnak, hogy butábbnál butábbakat kérdezgetnek – például azt, hogy hány személyes a négykerekű; pedig nyitott voltából kifolyólag azért valljuk be, nem olyan nehéz feladat kifundálni az ülőalkalmatosságok számát. 

Egyébként sokfajta reakciót figyeltem meg: van, aki láthatóan örül annak, hogy ilyet lát, van, aki elcsodálkozik és tátva marad a szája, van, aki feltartott ujjal fejezi ki gratulációját. A legtöbben egyszerűen nem tudják hova tenni és láthatóan próbálják felfogni, hogy vajon mi lehet ez, sokan pedig természetesen csak fejüket csóválva, rosszindulatúan nézve a „te is aztán két kézzel dolgoztál meg a pénzedért” gondolatokat ápolgatják az Atom láttán; egyszerűen mindenkiből kivált valamilyen érzést a brit jószág. Minden esetre néhány vicces esetet felsorolok az élménytúrából: a Körúton a zebrán egy öltönyös úriember szabályosan átgázolt az előtte haladón, miközben bámult minket, pontosabban az Arielt. Nem sokkal rá valaki leette magát fagyival, miközben próbálta feldolgozni az információkat; az egyik kávézó teraszán egy huszonéves srác az Atom láttán a barátnője előtt leöntötte ingjét kávéval, a költöztető munkásoknál pedig teljesen leállt az élet; még jó, hogy nem ejtették le az antik szekrényt, melyet a platós teherautóra próbáltak felvarázsolni.

Itt nem a végsebesség a lényeg; az 240-ben korlátozottSzó, mi szó, az Ariel körül a nagyvárosban szabályosan megdermed a levegő, egyszerűen nem láttam még ekkora feltűnést keltő akármit sem; ehhez képest egy Ferrari, egy Lamborghini, vagy akár egy Bugatti Veyron is vélhetően piskóta lenne. Ja és ki nem találják, hogy mi történt, amikor leparkoltunk, majd kiszálltunk a fedetlen kocsiból… hát persze, teljesen megszállták, fotózgatták, nézegették, vizsgálgatták; még jó, hogy nem ültek bele, bár a tulaj szerint nem egyszer volt már példa olyan pofátlan szemlélődőkre is, akik kérdés nélkül belehuppantak az utcai F1-es üléseibe, és belülről vizsgálgatták az izgalmas részleteket. Úgy látszik, egyeseknél tényleg nincs határ…

No de elég az emberek reakcióiból, nézzük, hogy milyen „együtt élni” az Ariellel. Az első probléma természetesen a beülés, hiszen ajtóknak nyoma sincs, és úgy kell bemászni a tényleg komfortos bőrfotelokba (melyek „párnázása” és bőrborítása utólagos, hazánk terméke). Elárulok egy technikát, ami még jól jöhet, ha esetleg Arielbe ülnek: először csücsüljünk rá a csővázra, majd mindkét lábunkat helyezzük be a lábtérbe, ezután pedig bal kezünkkel a kardánalagútba, jobbal pedig a vázba kapaszkodva ereszkedjünk be a hihetetlenül mélyen lévő ülésekbe. A kiszállás sem egyszerűbb feladat ám. A négypontos biztonsági övek becsatolásával is el lehet szöszölni néhány percig, melyek a sportülésekkel egyetemben olyan feszesen tartják a testet és olyannyira nem adnak mozgásteret, hogy tényleg felüdülés, amikor kimenekülhetünk fogságukból.

Betonkemény a rugózás, de azért élhető az autóA próba előtt azt gondoltam, hogy a futómű rettentően kemény és pattogós lesz, de nem az. Persze rendkívül feszes, és szériaautóban nem is tudok hirtelen olyat mondani, ami ehhez akár hasonló is lehet (na jó, talán jó barátom ültetett Honda CRX-ét kivéve), de annak ellenére élhető, hogy tényleg minden nagyobb úthibánál, fekvőrendőrnél vigyázni kell, nehogy leérjen az Ariel alja, a padkákról pedig ne is beszéljünk. Macskaköves úton persze kissé zörög és nyikorog a futómű és a karosszéria (jó vicc, legyen inkább oldalanként két-két cső, némi szénszálburkolattal), és a kerekektől érkező zajokat sem csillapítja le túlzottan az a rettentő sok szigetelő anyag, ami az alig 450 kilós tömegbe belefért. A versenyfékbetétek miatt a fékek is sírnak, nyikorognak, míg el nem érik üzemi hőmérsékletüket - amire egyébként normális közlekedés közepette esélyük sincs -, a motor pedig néha be-befullad (az elektronika ilyenkor valami oknál fogva vélhetően a szükségesnél kevesebb üzemanyagot fecskendez be a négy hengerbe), de még a jobb egyben is akkora az élmény az egész, hogy az embernek eszébe sem jut ezekkel foglalkozni.

A legmeglepőbb és a "legbetegebb" egyébként a hangélmény. Kíváncsi voltam, hogy az utastérből hallgatva milyen dallamokon énekel a Honda Civic Type-R kétliteres, kompresszorral erősített motorja, hiszen a videókon mindössze a feltöltő sivítását lehet hallani. Hát jelentem, élőben is. Hiába nyitott az Atom; gyorsuláskor nincs szélzaj, nincs gördülési zaj, nincs kipufogó-, esetleg motorhang. Mindössze egy állandó, a fordulatszám emelésével egyre erősödő, tényleg iszonyatosan hangos sípolás-vinnyogás van (tudják, amolyan kompresszorhang, ezt máshogy nem lehet leírni), ami a fejünk melletti légbeömlőből direkt módon ordít a fülünkbe. Ja, és hajszolás közben persze lélegzetállító, de tényleg leírhatatlan gyorsulás. Arra a kérdésre, hogy mennyire megy, engedjék meg, hogy beszéljenek helyettem a számok: 0-100 km/h alig 3 másodperc alatt, 0-160 km/h-hoz pedig nem kell több 6,8-6,9 szekundumnál. Képtelen vagyok bármilyen négykerekűhöz is hasonlítani, szinte hihetetlen az egész!

Nagy tempónál letépi arcunkról a vigyort... - galériaA valóban ügyes sofőr mindössze kétszer csapott oda a megvadult lovak közé, hiszen ez a próba nem erről szólt, ráadásul a városi forgalom sem kedvez a száguldozásnak, de ez is elég volt ahhoz, hogy a pulzusom az egekbe szökkenjen. És jelentem, nem hazugság az a szindróma, ami Jeremy Clarkson híres Top Gear videójából oly sokaknak ismerős lehet: tudják, amikor nagy sebességnél „hősünk” arca és nyaka teljesen eldeformálódik az Atomban (aki esetleg nem látta, a videót a cikk alatt megnézheti; az említett rész 2:46 perctől látható). Szóval én is megtapasztalhattam mindezt - mondjuk nem ennyire intenzíven – és higgyék el nekem, nagyon nem jó érzés. Javaslom, hogy ha tehetik, mindenképp bukósisakban teszteljenek Atomot…

Magasabb sebességeknél az apró tükrök beremegnekEgyéb észrevételek? Hihetetlenül alacsonyan ülünk. Olyannyira, hogy kis túlzással még egy személyautó alá is belátunk (na meg persze a csajok szoknyája alá is simán, de sajnos még nem volt miniszoknya szezon…), a mellettünk álló teherautó pedig konkrétan a fejünkre pöfögte káros gázait; szóval nem túl jó a levegő idelent, de mégsem cseréltem volna senkivel sem. Ja, és tényleg figyelni kell a forgalom többi résztvevőjére, hiszen többen is ránk húzták a kormányt, teljesen akaratlanul. Sokan egyszerűen nem veszik észre az Arielt a tükörben, annyira alacsonyan fekszik az autó. És hát persze! Fordulókban, gázadásra úgy keresztbe áll, mint a kisangyal… nem, nem; mint a kisördög! Tényleg hihetetlen, hogy kanyarodáskor a gázpedál legkisebb pöccintésére is mennyire agresszívan kitör a feneke, mindennek a kezelése pedig egyáltalán nem egyszerű feladat, tapasztalt kezeket igényel. Elég egy tizedmásodperces késés a kopptól koppig alig 1,75-öt forduló kormánnyal, és az Atom hátulja bizony szemvillanás alatt megelőzi az elejét, ez pedig kellemetlen érzés lehet az utcai közlekedés során – noha azért tegyük hozzá, hogy a driftelésnek nem a közút a természetes közege.

Inkább precíziós műszer ez, mint váltó - galériaMinden esetre jómagam egyszerűen nem hagynám, hogy bárki beleülhessen ebbe az autóba. Ez egy igazi fegyver, aminek birtoklására, vezetésére csak akkor adnék engedélyt, ha az illető elvégzett néhány speciális, Atom-specifikus vezetéstechnikai tréninget, és valóban tudja, hogyan kell uralni a gépet. Elektronikai felügyeletről pedig ne is álmodozzunk: nincs menetstabilizáló berendezés, nincs kipörgésgátló, de még ABS, és persze szervokormány sem. Adott viszont a rövid tengelytáv, a pillekönnyű kasztni, a 305 lóerős motor egy nagyon szűken áttételezett, tényleg hihetetlenül rövid utakon járó és jól kapcsolható hatos váltóval fűszerezve, a hátsókerékhajtás, és az agresszív sperrdiffi. Ugye átérzik a helyzet komolyságát?

De hiába tiszteljük mi nagyon az Ariel Atomot, illetve képességeit, és hiába félünk tőle, mint a tűztől, egyszerűen nem tudunk addig nyugodtan aludni, ameddig meg nem győződhetünk tudásáról. Úgyhogy rövidesen zárt körülmények között lemérjük a világ egyik leggyorsabb négykerekűjét. Kíváncsian várjuk az eredményeket; remélem, Önök is…

Az Atom-élményt mellesleg bárki, testközelből is kipróbálhatja; higgyék el, megéri! A részletekről bővebben ide kattintva informálódhatnak.