Ezúttal nem autókról szólunk, hiszen tegnap az emberiség történelmének egy olyan kulcsfontosságú járműve került nyugdíjazásra, ami mellett nem mehetünk el anélkül, hogy megemlékeznénk róla. Talán nincs is olyan ember a világon, aki legalább egyszer az életben ne tekintett volna vágyakozva a csillagokra, ám vannak olyan kevesek, akik a látszólag legyőzhetetlennek tűnő korlátok ellenére is elérhetővé tették az elérhetetlent. Mi pedig kissrácként hősökként tekintettük ezekre az emberekre, és talán ma is gyermeki rajongással figyeljük művüket, a Space Shuttle-t, ami minden tekintetben a szuperlatívuszok műszaki alkotása.

Elvinnél egy darabon?

Tegnap pedig az Atlantis Orbiter landolásával véget ért az 1981-ben útjára indított NASA űrprogram 135 küldetéssel a háta mögött - és sajnálatos módon a hat helyett csak négy űrsiklóval. A Columbia és a Challenger katasztrófája mellett egyéb hibái is voltak a programnak, amik a katonai célú küldetések után egyszerűen gazdaságtalanná tették a kilövéseket. Miközben egy kilogramm hasznos teher Föld körüli pályára állítása 20-30 ezer dollárba került az űrsiklókkal, addig egy hordozórakéta ugyanezt a feladatot három-négyezerből is megoldja, így nem csoda, hogy a jövőben az amerikai asztronauták is csak turisták lesznek, akik fejenként 63 millió dollár fejében indulhatnak kirándulásra.

Szép kis port (gőzt) kavar

Noha tanulmányaim során egyetlen szemesztert magam is szenteltem az űrsiklónak, bizonyára lenne alkalmasabb személy is arra, hogy elmesélje, miért is övezi akkora tisztelet ezeket a gépeket. Például az átlagosan 500 millió dolláros költségvetéssel gazdálkodó küldetések előtt 1,1 millió liter vízzel árasztják el a hajtóművek alatt található medencéket, amik célja, hogy elnyeljék a rakéták beindításával keletkező hangrezgéseket és lángvisszacsapódásokat. Ez pedig akkora mennyiség, hogy a kicsapódó pára a bázis körül zivatarhoz vezet. Mindeközben a főhajtóművek és a gyorsítórakéták már 28,19 MN tolóerővel repítik a 2041 tonna indítási tömeggel bíró rendszert (STS), s egyedül a gyorsítórakéták ezer tonna szilárd hajtóanyagot küldenek a túlvilágra.

Ilyenkor már nem több egy piszkosul drága féltéglánál - ami madarakból merít ihletet

A felszállásnál már csak a landolás izgalmasabb, amikor a 113 tonnás űrrepülőgép a hangsebesség huszonötszörösével éri el a légkört, ami mintegy 1500 Celsius fokos hőmérsékletet eredményez a teljesen egyedi és egyenként kézzel kialakított „csempékből” álló borításon. Ilyenkor a torlópontokon akár már vörös izzásba is mehet a felület, de az Orbiter csak egy elhajított, tehetetlen kő módjára közelít a földhöz, hidegvérű asztronautákkal a fedélzetén. A légkör alacsonyabb rétegeiben az űrrepülő már hagyományos sikló módjára halad, azzal a különbséggel, hogy az ereszkedési sebessége nagyjából 3km percenként. Ezek után 340km/h sebességgel kezdődik meg a leszállás.

Godspeed!

Nem csoda, hogy a filmekben SZTK-keretes szemüvegben és fehér ingben ábrázolt háttérszemélyzet örömmel ugrik fel a székéből. A legnagyobb kérdés pedig az, hogy mi lesz velük; azokkal a zsenikkel, akik mindeddig vitték az űrprogramot. Mert a következő űrhajó fejlesztése talán csak pletyka szinten létezik, s egyelőre úgy tűnik, hogy néhány magánvállalkozás lassan beelőzi a NASA ilyen irányú tevékenységét. Azt pedig nem szeretnénk, hogy ennyi tudás és tapasztalat egyik napról a másikra váljék semmivé, mert születésünk óta tudjuk, hogy a legnagyobb koponyák ott ülnek a Merritt-szigeten, és olyan dolgokon törik a fejüket, amik a földi halandó számára elképzelhetetlenek és felfoghatatlanul hatalmasak.

Harminc évig volt az emberiség büszkesége. Valami hasonlóan lenyűgöző rendel..

"Az ember eredendő tudásvágya, a kiválóságra való törekvés, a tudomány minden egyes újabb lépcsőfoka, minden újabb vakmerő űrutazás, a tudomány és a technika, az emberiség álmai, sőt, minden megvívott háborúnk is ide vezetett."