Politika, foci és közlekedés - ez az a három nagy „tudományág” amiben minden magyar professzori szinten otthon van, és semmiféle szaktudás, józanság, vagy gyakorlat nem kell hozzá, hogy markáns véleményt formáljon, mert egytől egyig olyan téma, amit az egészséges önbecsüléssel rendelkező hazánkfia zsigeri szinten ért.

Pedig ha jobban végigmérjük például a nagy közös helyváltoztató társasjátékot, hamar rájövünk, hogy mennyire összetett, és mennyire nem csak egyik, vagy másik félnek lehet igaza.

Tisztán racionális, amolyan szakmai szemüvegen nézve a kerékpáros-autós ellentétek elsődleges oka a teljesen eltérő sebességekből eredő össznépi forgalomzavarás, hisz ha jobban végiggondoljuk, ritmusosan hömpölygő motorizált forgalomban már egy teherautó is cammogó akadály tud lenni, nemhogy egy kényelmesen tekerő, mondjuk 30 km/h-s sebességgel „repesztő” kerékpáros.

Ugyanakkor városi dugóban pont az addig fölényesen, és kerékpáros szemmel nézve veszélyesen közlekedő gépjárművek lesznek álló, kerülgetnivaló, karosszériájukat féltő fémtestek. A két közlekedési mód áramlási sebessége gyakorlatilag egymás inverze, ezért csak nagy ritkán jön létre olyan harmonizált forgalmi szituáció, amikor nem zavarják egymást a küzdő felek, mert egy normál méretű forgalmi sáv pont nem elég széles ahhoz, hogy biztonságos lehessen a kikerülés manővere.

Kerékpársávról járdára – csöbörből vödörbe esés esete kerékpáros szemmel

Erre persze pofon egyszerű megoldás a kerékpáros forgalom száműzése a járdára, de az sem működik, mert ott meg a kerékpárosok tapasztalják meg azt, amit az autósok. A gyalogos massza a kerékpárosnál nagyságrendekkel lassabb, hirtelen irányváltásokkal előszeretettel élő közeg, egyszóval „életveszélyes” tömeg a szemükben.

A zavarás persze csak a kisebbik gond, a veszélyeztetés annál nagyobb. Ugyanis míg a sokkerekes járgányokkal közlekedőket nagy tömegű karosszéria, és mindenféle biztonsági rendszerek védik, addig a kerékpárosnak nem jut semmi. Mondjuk a figyelmet, óvatosságot azért ingyen adják, a sisak pedig nem csak a fejet, de a nyaki gerincet is védi - szajkózzák a szakemberek.

Hangtalanul suhan, és semmi nem védi baleset esetén – pedig mindenkit hazavárnak

És valljuk be, látva a sok piroson áthajtó, a dugóban álló kocsik között cikázó, tükröket meghúzva tülekedő, hátranézés nélkül lazán sávot váltó; sisak, no meg világítás nélkül, ellenben fülhallgatóval és ujjnyi vékony abroncsokon közlekedő bicikliseket a felvetésben van valami. Persze amit egy átlag autós, buszos, vagy teherautós művel vezetés gyanánt, hát a mellett sem lehet elmenni szó nélkül.

Ezt látva a közlekedésmérnökök jobbnak látták karámok közé zárni a küzdő feleket és megalkották a modern, közúttól elkülönített kétirányú kerékpársávokat. Joggal vetődik fel a kérdés, hogyha van működő megoldás, akkor miért nem választják el egymástól mindenhol a motorizált járműveket, a kerékpárosokat és gyalogosokat saját sávokkal?

A hely szűke behatárol, ettől függetlenül rettentő veszélyes és zavaró a váratlanul megszűnő kerékpársáv

Egyrészt olyan prózai okok miatt, mint a hely szűke, hisz főleg belvárosi utakon egyszerűen nincs elég felület rá. Jó régen megszülettek a járművek forgalmi sávjai és a járdák, utána jöttek a középső villamos pályák, majd az autósok csíkjából elvettek egy sávnyit a buszoknak, felszívódtak a parkolóhelyek és egyszerűen nem maradt kitől teret elszabotálni - a mutatóban megmaradt parkolósávokról, az ’állambácsinak’ bevételt generáló „kiülős helyekről”, a zöldsávokról, rakodósávokról, megállóhelyi öblökről, a csomópontok, vagy a mindenféle közművek térszükségletéről pedig még nem is beszéltünk.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a kerékpárosokat összefűzni főleg kereszteződésekben a motorizált járművekkel és a gyalogosokkal kölcsönös zavarás, veszélyeztetés nélkül lehetetlen. Tudom, erre sokan sokszor feltalálták már a spanyolviaszt, ám ne engedjék magukat megvezetni, a nagy meggyőződéssel hőbörgő, örökké tutit mondó, mindent fehéren-feketén látó ’megmondóemberek’ között nagyítóval kell keresni a józan gondolkodású szakembereket – sajnos.

Kívülre, vagy belülre helyezzük a kerékpársávot? Mindkét megoldásnak van számos buktatója!

Remek példa a kompromisszumokra a kerékpáros forgalom parkolósávhoz viszonyított helyzete. Amennyiben a parkolóhelyek baloldalára, a forgalmi sávok mellé kerül, akkor mind a kerékpáros, mind az autós jobban látja egymást, viszont nagyobb eséllyel rányitják a kocsiajtót a bringásra, elütik parkoláskor és át kell fűzni sávjukat a szélső kanyarodósávon. Míg a másik esetben a kerékpáros forgalom megnyugtatóan fizikailag is elválasztott a motorizált sokkerekűektől, ugyanakkor rejtve is vannak előttük a kereszteződésekben.

Járda, zöldsáv, pakolóhely, kerékpársáv eredményekén csupán egy sáv maradt a pöfögő járgányoknak – meg kell vele békélni

De a hely és a különböző forgalmi áramlatok összefűzése csak egy dolog. A mély ellentét az anyagiakban rejlik, hiszen a kerékpáros infrastruktúrát ki kell építeni, fenn kell tartani, ráadásul van egy halom externális költsége a hálózaton cirkulálásnak, például a balesetekből keletkező súlyos pénzek az állami egészségügy felé – bizony a pedálos lét sokba kerül. Ezzel meg is ágyaztunk a kerékpáros-autós harc hálószobájába, az ideológiák mezejére.

Volt sáv, nincs sáv – az autós bűnhődjön a dugóban, ha bemerészkedik a városba!?

Míg az autósoktól örökké sávokat csakliznak el, sarcoltatják őket, bírságolja a rendőr, a közterületes, addig a kerékpáros megveszi a drótszamarát, üzemanyag helyett jól bereggelezik és útnak indul. Szabadon, önfeledten, hisz neki nincs dugó, nincsenek havi rendszerességgel a járművük után mért adóterhek, ráadásul nem feszélyezik olyan dolgok, mint a területfoglalásért kiszabott parkolódíj, a rendszámmal és jogosítvánnyal kikényszerített szabálykövető magatartás, a kamerák, traffipaxok, maximum a rendőri leintés, mi több manapság úgy fest komolyan már az ittas vezetés sem.

Vörös posztó autósoknak - míg az egyik biciklis megáll, a másik lazán áthajt a piroson

Ezért mondja sok autós a következőt: ha azt kívánják a drótszamarasok, hogy egyenrangú közlekedő félként kezeljék őket, akkor járuljanak ők is teljes mellszélességgel a kasszák elé, és fizessenek a kerékpáros közlekedés fenntartásáért, vonatkozzanak rájuk is szigorúbb szabályok, legyenek beazonosíthatóak. A forgalmi engedély és rendszám sokaknak nagyon vadnak tűnik, ugyanakkor a költségek és adminisztrációk mellett a kerékpárlopásokat talán picit enyhíteni tudná, és lehet, hogy kiszűrhetővé válnának a silány műszaki állapotú, vagy szimplán csak életveszélyes, esetleg közúti forgalomban alkalmatlan biciklik. Bármilyen jogosítvány mellett legalább egyszer az életben hallana minden kerékpáros a KRESZ finomságairól, és talán kevesebben szabálytalankodnának.

Vajon közúti járműként is megállják a helyüket? A fék nélküli fixi például a szabályok szerint nem!

Persze nehéz kérdés az előbbi felvetés, hisz egyfelől külön kell választani a hobbi és sportolási célú kerékpározást a „szimpla” közlekedőktől, akik a közutakat, kerékpársávokat, vagy kerékpárutakat használják, ugyanakkor nem lehetetlen, hisz gondoljunk mondjuk a hétvégi túramotorosokra, akik épp úgy sarcokat fizetnek, mint azok, akik napi munkába járásra használják gépüket.

Tehát elvi szinten megoldható lenne, csak közbeszólnak a szociális érzékenységet cibáló kérdések, hisz a kerékpár a szegény, és közforgalmú hálózattal kevésbé hatékonyan lefedett országrészekben, például vidéken élő emberek helyváltoztató alternatívája.

Miből fizessen az, akinek csak ilyenre futja? Örök dilemma.

De a legnagyobb ütőkártyát még elő sem húztuk, ugyanis a fenntartható fejlődés álságos víziójának leginkább a kerékpárosok felelnek meg - hunyorítva. Ezért is pártolják őket mindenhol a világon a döntéshozók. Az tény, hogy nem pöfögnek kipufogógázokat, csendesebben haladnak és sokkal kisebb helyen elférnek, mint egy hagyományos hajtású autós. A kerékpár gyártása sokkal kevesebb nyersanyagot, és energiát igényel, ráadásul az üzemben tartása is kevésbé terheli a környezetet, hírből sem ismeri a fosszilis hajtóanyagok problémáit, ezen felül a kerékpározással keletkező hulladékok szintén csekélyebbek.

Eszmék és fiatalos vakmerőség hajtja, vagy szimpla tudatlansággal kevert felelőtlenség?

Előbbieket minden bigott kerékpáros forradalmár gyakran meg is lebegteti. De akkor miért is vannak még mindig azok a csúnya koszt okádó motorizált helyváltoztató eszközök? Mert bizony előfordulhat, hogy a kerékpáros is megöregszik, vagy megbetegszik, vagy nagy csomagot kíván vinni, vagy elköltözik egy meredek hegy tetejére, vagy kisgyerekei születnek, vagy olyan munkakört tölt be, ahol ciki összeolajozni, összezsírozni, összesarazni a szép öltönyt.

Kevésbé sarkosan fogalmazva, a válasz: az emberi erővel hajtott közlekedési eszközök nem tudják teljesen kiváltani a motorizált társaikat! Egyébként még az olyan bezzeg városokban sem, mint Amszterdam, melyet örökké példaként említenek sokan, anélkül, hogy belemennének a teljesen más városszerkezeti, domborzati és éghajlati sajátosságokba.

Hóban eltűnt a kerékpársáv, de nem is használják, akkor télen fenn kell egyáltalán tartani?

Tehát be kell látni, az emberi erővel hajtott szerkezetek alkalmatlanok nagy tömegű, gyors, valamint rugalmas áru- és személyszállításra, ráadásul az időjárás szeszélye sem a barátjuk. Ha eltörölnénk az elvakult zöldek által örökké szidott motorizált járműveket az azt eredményezné, hogy a kis áruszállítási volumenek, valamint bejárható távolságok miatt őrült mértékben megnőnének nem csak az „érdektelen” iparcikkek, a nyersanyagok, de az élelmiszerek és a szolgáltatások árai is, ráadásul a közösségi közlekedés összeomlásával sok embernek elérhetetlenné válna a napi helyváltoztatás, ami abszolút ellentmond a mai mobilis munkaerő-piaci elvárásoknak, és a kényelmes helyváltoztatáson alapuló életünknek.

Vajon hány ló, és hány pedálos húzná ezt el?

Igen, zöld álomban lenne jobb levegő, idilli középkori hangulat, de állambácsi költségvetése is nagyon megérezné az elmaradt adóbevételeket, meg a munkanélküliek újabb tömegét. Mert aduásza van ám az autósoknak is, hisz egy halom állami bevételt és rengeteg munkahelyet adnak a sok füst mellett. Nézzünk körül hány ember dolgozik ma a motorizált közlekedéssel, járműgyártással kapcsolatos szektorokban, összetettsége okán hány terület kapcsolódik hozzá, és milyen szépen kitartja a túlfogyasztási lufit, mely körüllengi, hogy pörögjön a világgazdaság! Nicsak, lám, egy halom jól prosperáló nagy kenyéradó kirakatcégünk autógyár, vagy autóipari beszállító!

Ha ennyi pénzt „adnak” direkt és indirekt módon az autósok, vajon nem túlzó a trendi ágálás ellenük?

A fentiek miatt pedig a motorizált közlekedést választókat is meg lehet érteni, hogy nem tartják jogosnak a sokszor ésszerűtlen, vagy túlzó ellehetetlenítésüket, irtásukat, és a mai vezényszavakat, miszerint ők nem többek, mint lusta, kényelmes, felelőtlenül környezetszennyező helyváltoztatók, akik visszaélve kasztnijuk adta biztonságukkal nem törődnek a kerékpárosokkal, gyalogosokkal.

Törődés, eljutottunk a kulcsszóig, hiszen ha csak egy picit minden közlekedő törődne a másikkal, átgondolná a forgalmi szituációkat, felelősségteljesebben vezetne, és kialakulnának a kölcsönösen megtűrt közlekedési módok, egész jól kisimulnának azok a fránya ellentétek.