Az éves nyaralások előtt érdemes néhány percben végig gondolni az autóvezetőkre leselkedő egyik legalattomosabb veszélyt. Az álmosságot, a sokszor szinte észrevétlenül ránk törő érzést senkinek sem kell bemutatni. Egy kimerítő nap az irodában, a pirkadattól alkonyatig végzett kerti munka, vagy egy hajtós éjszakai ügyelet egyaránt kimeríti a szervezetünket. Szerencsés esetben hazavisz a busz, vagy eleve otthon vagyunk. Nagy kockázat talán egyikben sincs: ha fáradtak vagyunk, előbb-utóbb ágyba jutunk. De mi történik, ha ilyenkor mégis autóba kell ülnünk?

Van úgy, hogy fáradtan kell vezetnünk. Akár éjszaka. Egyedül. Esetleg hosszabb táv vár ránk. Megkezdődik a sorskísértés. Nagyon jól kell ismerni magunkat és testünk visszajelzéseit ahhoz, hogy teljes biztonsággal kijelenthessük: végig urai vagyunk a helyzetnek. A hivatásos járművezetők is sokszor csak az árokba borulva jönnek rá: túlfeszítették a húrt, megtörtént, aminek nem szabadott volna: elaludtak a volánnál.

Ha álmosak vagyunk, álljunk meg pihenni!

Egyes vélemények szerint nem igazi kamionos az, aki nem járt még (nyerges vontatóval, a repülő nem ér!) Moszkvában. De ugyanúgy hallottam már, hogy „nincs elég kilométer a lábában annak, aki éjszakai vezetéskor nem látta még azt a bizonyos fekete pulit”. Az éjszakai országúton elgyötörten túlélni igyekvő sofőrök visszatérő rémképe az autó előtt felbukkanó fantomkutya. Örüljön és sose akarja megtapasztalni, aki eddig kimaradt az élményből. Többi közlekedőtársam pedig borzongva, alig látható fejbiccentésekkel helyeseljen.

De vajon törvényszerű, hogy néha teljesen eltompult érzékekkel haladjunk az autópályán? Elkerülhetetlen, hogy hosszúra nyúló utakon azon kapjuk magunkat, hogy fogalmunk sincs az utóbbi pár percről?

Közhelyesen fogalmazva: egy pillanat alatt megvan a baj

A tudományos vizsgálatok helyett képzeljük el egy végzetes következményekkel járó elalvásos baleset utóéletét. Sétáljunk be a balesetben elhunyt vétlen sofőr családjának nappalijába. Mondjuk december 24-én.

Higgyék el, az ott láthatónál számos vidámabb módon lehet karácsonyozni: még a baleset utáni sokadik szentestén is fájó szívvel emlékeznek meg elhunyt szerettükről a néhány percre újra gyászolókká váló családtagok.

A férjről, aki felesége párja lehetett volna egy életen át. Jóban-rosszban, ahogy mondani szokás.

Az apáról, aki nem méregethette szúrós tekintetével a lánya körül legyeskedő fiúkat. Aki nem tapsolhatott gyermeke szalagavatóján és nem kísérhette az oltárhoz szeme fényét.

És a gyermekről, akit ereje teljében ért a halál, és a természet rendjétől eltérően szüleinek kellett eltemetni.

Gondoljunk az idejekorán megözvegyült asszonyra, a félárván maradt gyermekre és a megszakadó szívű szülőkre, amikor legközelebb le-lehunyódó szemhéjjal haladunk valamelyik autópályán.

Senkinek nem kívánunk bírósági tárgyalást

Pontosabban nem is kell szemünknek becsukódni ahhoz, hogy ne legyünk urai az alattunk robogó potenciális tömeggyilkosnak. A megszólaltatott interjúalanyaim egyike legalábbis kitartott amellett, hogy nyitott szemmel aludt el. Szó szerint idézem:

„Nem mondom, erőltetett időszakot éltem akkoriban. Nem untatnék senkit a részletekkel, elég az hozzá, hogy már a felmondási időmet töltöttem teherautó-sofőrként. Előző nap volt társaságom, megkezdődött az utódom betanítása. De aznap neki más dolga akadt, egyedül maradtam az autón. Szokás szerint telt a kedd: hajnali kelés, napközben néhány falat, talán valamikor egy kávé is lecsúszott. Kora délután már a telephely felé haladtam, nem is voltam messze. Csepergett az eső, folyamatosan csordogált a forgalom az országúton. Egyszer csak arra riadtam, hogy az út balra ível ugyan, én mégis egyenesen haladok. A jobb első kerék már lefutott a padkára. Hangsúlyozom, le sem csuktam a szemem, csupán kikapcsolt az agyam.

Elég gyorsan újra kellett indulnia, ha nem akart autóstól és velem együtt felborulni. Szerencsére nem akart.

Határozottan balra kormányoztam, és ekkor jött az igazán érdekes rész. Láttam már autót magam előtt padkát fogni. Hirtelen bevillant, hogy rögtön keresztbeállt előttem a Suzuki, amint mind a négy kereke visszaért az aszfaltra. Így – bár az autóm hátsó kereke még csak kifelé tartott a megsüllyedt földes részről – rögtön jobbra forgattam a kormánykereket. És a következő pillanatban már éreztem is a jobbra kitörni készülő hátsó tengelyt. Szerencsére az ösztönszerű mozdulat megmentett. Egyedül a jobb hátsó lámpám törött össze, ahogyan a szalagkorlátnak nekivágódott a menekülés során. Nem állítom, hogy tízből tízszer meg tudnám csinálni a mozdulatsort (talán még azt sem, hogy teljesen pontosak az emlékeim), de mint mondtam, aznap szerencsém volt.”

Ha egyszer lecsukódik a szemünk, a következő pillanatban már a légzsák nylíhat

Nem történt nagyobb baj, de ha mindez egy jobbos kanyarban történik… Az álmosító időben az ablakok leengedése, esetleg hangos éneklés segíthetett volna balesetveszély nélkül elérni az esettől 2-3 kilométerre fekvő telephelyet. Nagyon kevés sofőr fejében fordul meg, hogy ennyire közel a céljától megálljon. Ha már csak egy kicsit kell kibírni, elkezdhetünk kiabálni a szembejövőkkel. Ezt a fogást érdemes az éjszakai elálmosodásokra tartogatni, nehogy agresszióként éljék meg a közlekedőtársak a kidagadó nyaki erekkel velük szemben üvöltöző sofőr látványát.

És hangsúlyozzuk: az ilyen tűoltás-jellegű praktikák célja csak a következő pihenőhelyig való eljutás lehet. Ha Frankfurtba megyünk, de már Linznél majdnem elalszunk, akkor nincs az a nagyhangú ember, aki végig tudja ordibálni a maradék néhány száz kilométert.

Bárkit lehet fáradt, figyeljük szervezetünk állapotát

Egy másik – szintén hivatásos sofőr – beszélgetőpartnerem klasszikus bealvást produkált. Lássuk az ő történetét:

„Hozzá voltam szokva, hogy egész nap vezetek. De jobbára a várost jártam, esetleg nagyon közeli települések felé kellett kanyarodnom. Hosszú idő után végre el tudtunk menni nyaralni, boldog volt a család. Feleségemmel éjszakai indulást beszéltünk meg. A tervek szerint én kezdtem volna a vezetést, és napkelte után adtam volna át az asszonynak a kormányt. Aztán máshogy alakult, inkább mégis ő ült először a vezetőülésbe. Órákon keresztül szinte le sem csuktam a szemem. Nem azért, mert féltem volna mellette, egyszerűen arra készítettem magamat, hogy reggelig ki kell bírnom ébren. Reggelig ki is bírtam elalvás nélkül…

Reggel 7 óra körül cseréltünk helyet, és nagyjából másfél órája vezettem, amikor kellemetlenül éreztem magam. Felismertem az érzést, álmos voltam. Első szándékból lehúztam volna az ablakot. Az extra zaj és a friss levegő is segít ilyenkor. De az édesen alvó gyerekek miatt inkább felhúzva hagytam az üveget. Néhány kilométerrel később bólintottam be. Éppen egy híd oldalpillére felé fordult az autó, amikor szerencsére még időben magamhoz tértem, és irányba állítottam a járművet. Mondanom sem kell, az első lehetőségnél megálltam.”

Közös a két sztoriban, hogy mindkét sofőr napi több órát töltött a kormánynál, érezték is a fáradságot, de nem vették elég komolyan a jeleket. Nekik szerencséjük volt, mert az ijedtségen kívül nem esett bajuk: sem nekik, sem családjuknak, sem az autójuknak és még a közlekedőtársaknak sem. A kevésbé szerencsésekkel viszont már nem tudok interjút készíteni. Vagy azért, mert nem élték túl a balesetet, vagy mert éppen börtönben vannak halálos baleset okozása miatt.

A vezetési segédletek sem képesek az összes helyzet megoldására

És itt jön képbe a modern technika. Napjainkban már szinte a legolcsóbb autókban is vezetési segédletek egész sorát találjuk. Ezek egy része autópályán is komoly segítség: a távolságtartós sebességszabályozó, az utoléréses baleseteket elkerülő vészfékező-, vagy a sávelhagyásra figyelmeztető rendszer figyelmetlenség és mikroalvásba csöppenés esetén is segít elkerülni a végzetes következményeket.

Az asszisztensek valószínűleg inkább hasznosak, mint károsak. De nem szabad, hogy teljesen elkényelmesedjünk tőlük. Fontos a szemlélet: ne a vészfékezőre bízzuk magunkat, amikor autópályán a gyerekekhez hátra fordulva vágunk rendet utódaink között. Az álmosság korai jeleit észlelve se hagyjuk dolgozni az elektronikus őrangyalokat, mert csodára még ők sem képesek. (Még ha a rendszerek egyre fejlettebbé válnak, és mondjuk 2030-ban olvasva ezen sorokat esetleg már mosolyogni is fogunk a 2020-ban még érvényes gondolatokon.)

A felmérések szerint intő jel lehet, ha nem tudjuk tartani az általunk megcélzott sebességet ugyanis a fáradékonysággal párhuzamosan kezdünk egyre gyorsabban hajtani. Ha álmosnak érezzük magunkat, kapcsoljuk ki a tempomatot, próbáljunk meg lábbal vezetni. Amennyiben az addig tartott 130-as sebesség fölé gyorsulunk, máris kezdjük el keresni a pihenőhelyet jelző táblákat.

Sokszor nem derülnek ki az utolsó kilométerek részletei

Mindenkit arra biztatunk: hosszabb utakon legalább két óránként álljanak meg pihenni, mozogjanak, szellőztessék át fejüket és az autót is. Ha van utasok, tartsák egymást szóval. Még ha legszívesebben pihenne is a társuk, inkább maradjon egy kicsit morgós a fáradságtól, mint sérült egy kórházi ágyon.

Az út során figyeljünk saját magunkra, arra, hogy hogyan reagálunk egyes szituációkra, növekedik-e a reakcióidőnk, esetleg az indokoltnál később kezdünk-e fékezni. Már az is a fáradékonyság jele, ha sokat mozgolódunk, ficánkolunk az ülésben, vagy hosszan egy pontra tekintünk. Igyekezzünk jó kedvre deríteni magunkat, keressük a társaságot, beszélgessünk, vagy hallgassunk rádiót.

Próbáljunk folyamatosan koncentráltak maradni, mert a mikroalvás akkor is utolérhet minket, ha ébernek érezzük magunkat. Ha abban az egy-két másodpercben kellene elhárítanunk a bajt, bizony kétséges lesz az akció kimenete.

Végezetül egy titkos tipp – tapasztalatom alapján még a sokat utazók közül sem ismeri mindenki. Ha végképp úgy érzik, a következő parkolóig sem érnek el. Hegyesítsék ki nyelvüket, és kezdjék ingerelni a szájpadlásukat. A fogínynél vagy még hátrébb találni fognak egy olyan pontot, ami egy kicsit kellemetlen érzést vált ki, de elalvási vészhelyzetben a legjobb barátunk lehet. Csak aztán ne vigyék túlzásba az alkalmazását, mert ehhez is hozzászokik a szervezetük és csökken a hatásossága. Vigyázzanak magukra!