Uram, te ott fent, ki autót adtál nekünk, épp hogy csak felegyenesedő embereknek, hát nem gondoltál rá, hogy ezekkel a technikai vívmányokkal evilági útjainkat naponta többször bevégezve le is kell majd raknunk szeretett vasainkat, midőn e célból fel kellene ruházni mindannyiunkat a parkolás tehetségével? Kérlek téged, nézz le ránk, hogy lásd, amit én látok, és segíts rajtunk. Hazánkban már olyan siralmas a helyzet, hogy tipikus kasztokat vélek felfedezni a parkolási analfabéták széles nyájában.

Kezdjük például a teljesen reménytelenekkel. Ugye ismered Te is azokat, akiknek autóval az egyszerű haladás sem megy igazán, nemhogy a parkolás. Őket, kik a kiszemelt parkolóhely közeledtével az amúgy is irreálisan lassan haladó gépjárművüket a nullához konvergáló sebességtartományba lassítják, majd a kormánykerék egyre görcsösebb markolásával, pupilláik tágításával és jó esetben az index aktiválásával jelzik, itt bizony számukra komoly koncentrációt igénylő parkolás következik. Persze tudom én, hogy ők jó szándékúak és biztosra akarnak menni – az autó elejét mindenféle érzés és készség hiányában tényleg látni akarják, ezért görnyednek olyannyira előre a vezetőülésben, hogy fejükkel csaknem kiütik a szélvédőt.

Nem beszélve a tolatásról, melyet amolyan autós integrálással, a távolságot egyre kisebb mértékben lopva próbálják megoldani, bízva abban, hogy nem érnek hozzá a mögöttük álló jármű lökhárítójához. Mondanom sem kell, ez a távolságérzékelés teljes hiányával és a tükrök értékelhető használata nélkül csak a legritkább esetben sikerül. Rosszmájú gyalogosok figyelve kínlódásukat ilyenkor teszik meg első tétjeiket, hogy a kísérletezgetés utolsó helykoordinátája vajon egybeesik-e a mögöttük parkoló autó valamely karosszériaelemével.

Bizonyára azt is látod Uram, hogy maga a korrigálási folyamat az imént bemutatott sarlatán sofőröknél egy végtelen ciklushoz hasonlít, mert az egyes próbálkozások után sosem jutnak kedvezőbb helyzetbe. Persze ha egyszer, de tényleg csak egyszer valami Tőled áradó sugallatra próbaképp máshogy tekernék a kormányt, akkor talán máshova gördülne autójuk. Tudom, ne is mondd, belátom, hogy ennek végiggondolása a hatalmas stressz és összpontosítás mellett tőlük nem elvárható.

A jelenet tovább fokozható csapatmunkában, ha az általad teremtett analfabéta sofőr bevonja közeli családtagját (rendszerint jogosítvánnyal nem rendelkező, csak elméletben vezető feleségét), hogy amolyan humán parkolóradarként segítsen neki jelezni hanggal és karlendítéssel, mennyire van a többi parkoló gépjárműtől. Figyeld meg, hogy ez esetben a segítő is pont ugyanolyan elven működik, mint egy parkolóradar, hisz a távolság fogyásával dinamikusan változik a karlendítések intenzitása, míg egy adott pontot elérve a „jöhetsz-jöhetsz-jöhetsz” felkiáltásokat felváltja az ideges „fék-fék-fék” parancs, melyet néhány esetben már a lemondó „már mindegy, nekimentél” beletörődés követ.

Ez a különös csapatmunka persze újabb konfliktusokat okozhat, mert a hitetlen sofőr annak ellenére, hogy a segítségkéréskor már fel-/beismerte, nem bízhat saját hiányos képességeiben, hamar rájön arra is, hogy amit a segítő tanácsol neki, az sem lehet jó. Ilyenkor jut patthelyzethez közeli állapotba a sofőr-autó-parkolóhely-feleség rendszer, amit csak a többi autóstárs intenzív dudálása tud kimozdítani a holtpontról.

Persze akiknél nincs kéznél segítség, azoknak az imán túl még megmaradt a körbejárás, mint segítő társ. A szemérmesebbek erre csak a közelítőleg kivitelezett beparkolás után szánják rá magukat, imitálva, hogy a házszámot keresik az utcán mindkét irányban, míg vannak, akik a járó motorú autóból szállnak ki parkolás közben, megvizslatni a jármű pillanatnyi pozícióját.

Nincs benne semmi varázslat, a parkolás tiszta geometria

Egy fokkal talán érettebb gyümölcsök azok, akiknek legalább valamennyi jutott a parkolás tehetségéből. Őket nevezem én targoncás génekkel rendelkező sofőröknek, mert csak orral előre képesek beállni a parkolóhelyre. Igazából szinte „minden” helyzetet könnyen kiviteleznek, egyedül a párhuzamos beállásnál nem értik, hogy miért nem tudják megközelíteni a padkát járművükkel a dísztárcsa és a gumi sanyargatása nélkül. Közülük a rutinosabbak hamar rájönnek a cselre, miszerint ha felrontanak a padkára, majd arról lekaptatnak, a jármű a kívánt helyzetbe kerül. Ha ilyen sofőrt látok, szinte teljesen felesleges őket arról győzködnöm, hogy párhuzamosan csak hátsókerék-kormányzású járművel (például targoncával) lehet könnyedén orral beállni, úgysem fogják elhinni.

A targoncát használók pillanatok alatt megszokják, hogyha elkormányozzák a gépet az adott irányba, akkor számolniuk kell azzal is, hogy a jármű hátsó része bizony nagyobb ívet vesz, amivel nem árt számolni manőverezésnél. Ám sokan sajnos nem látják be azt az alapvető tényt, hogy ajándékunk, az autó is képes csinálni ilyen „furcsaságot”, hisz nem egy tökéletes körpályán kanyarodik. Emiatt pedig úgy közelítik meg milliméterekre a másik autót, hogy azt észre sem veszik.

Ám vannak olyanok, akiket a környezetükben parkoló autók, vagy akár sajátjuk épsége szinte teljesen hidegen hagy. Ők a „minden mindegy vezetők”, akik a lökhárítót, mint karosszériaelem elnevezést szó szerint értelmezik és tényleg a többi autó érintéséig manővereznek. Az a megdöbbentő, hogy ebben az estben nem lehet eldönteni, mi a jobb, miért drukkoljak. Menjen bele úgy rendesen a másik parkoló járműbe a sofőr, vagy éppen csak megérintse? Előbbi esetben legalább matematikai esélyünk van rá, hogy a lelkiismeretlen sofőrben talán a szégyen halvány őrlángja ébred, míg a finom érintést valószínűleg észre sem veszi.

Talán nem kell bemutatnom a hitetlenek kasztját sem, akik meg vannak győződve arról, hogy nagyon tudnak parkolni. Ezek a sofőrök nem fogadják el a környezetükben parkoló embertársuk intő szavát, dudahangját, hogy ne menjenek tovább, mert sok lesz. Szomorú, de többségük még a balul sikerült végkifejlet után sem ismeri el hibáját.

Itt lent a Földön, evilági életünkben kétségtelenül a legbosszantóbb, leginkább idegölő kategória a nagymenőké. Az ilyen pilóták szentül hiszik, hogy zseniálisan tudnak parkolni és minden helyzetet megoldanak akár fénysebességgel is. Mondanom sem kell, a környezetükben parkolóknak a hajmeresztő mutatványok súlyos szív- és érrendszeri terhelést okoznak, hiszen tisztában vannak vele, hogy nem tudáson, hanem a szerencsén múlik a nagymenők manővereinek sikeressége. Pedig ha a hatalmas ego helyett inkább figyelmet adtál volna nekik Atyám, semmi baj nem lenne velük. Bár ki tudja, lehet, hogy azért nem tudnak lassabban parkolni, mert nem ismerik a kuplung csúsztatásának lehetőségét...

A következő kasztot alkotják nálam az orrukig sem látók. Ők gondolkodás nélkül beállnak olyan szűk helyekre, ahol az ajtót már nem bírják kinyitni, hogy kiszálljanak. Más esetben pedig azt nem mérik fel, hogy miként tud majd kiállni az, akire pofátlanul ráálltak. Az sem hatja meg őket, hogy kocsibejáró előtt állnak, vagy akadályozzák a forgalmat, netán tábla tiltja a parkolást, esetleg egyszerre több helyet foglalnak el. Persze sok esetben jön a kerékbilincs, ami aztán szintén nagy találmány. A csodás eszköz lényege a következő gondolat: „rossz helyre álltál? Maradj is ott!”.

Örök optimista parkolók - őket bizonyára örömödben teremtetted Uram, hisz’ készségtelenül van abban mulatság, ahogy megpróbálnak autó- és parkolóhely mérettől függetlenül beállni bárhova, de oda is, ahova még a járgányuk fele se férne be. A legveszélyesebb fajtájuk pedig kifejezetten a szűk helyeket kutatja, még akkor is, ha lenne a közelben olyan parkoló, ahova simán beférnének.

Persze ne feledkezzünk el az örök elégedetlenekről sem, akik ha felszabadul egy ígéretes hely, képesek kivergődni előző parkolóhelyükről, melyekért egyszer már keményen megküzdöttek, pusztán azért, hogy megússzanak vele pár méternyi sétát. Az az átszellemültség már-már hihetetlen, ahogyan ezek az egyedek mindent elsöpörve képesek csörtetni az új placc felé, nehogy elhalássza előlük valaki.

Aztán vannak a másokra abszolút veszélytelen, amolyan parkolási növényevők, vagy más néven kötéltáncosok, akik minimum egy kerékkel a padkán egyensúlyoznak, miközben parkolnak. A legtöbb esetben úgy forgatják a kormányt, hogy elérik azt a pontot, amikor lecsúszik az autó kereke a padkáról, ami a gumi és a felni földi végéhez vezet. Bevallom, őket még sajnálni is szoktam.

Viszont akad ám jó hírem is. Sokan ismerik a ’segíts magadon, az Isten is megsegít’ bölcseletet; ennek értelmében a 'parkokraták' (parkoló technokraták) mindeféle hig-tech kütyüvel (mint például az önparkolók hada) vértezik fel autójukat. Igen ám, de ezek a szerkezetek sem tévedhetetlenek, főleg akkor nem, ha utólagosan beépített egységekről beszélünk, de akkor sem, ha a gyári érzékelők valamiért – mondjuk egy apró koccanás miatt – elmozdulnak. Hány olyan jelenetet láttam már, amikor a parkolóradarral operáló, hiszékeny sofőr nekitolatott egy oszlopnak, vagy fémtuskónak, ugyanis vakon hitt a technikában. Nincs hang? Akkor nincs akadály sem. A technikai ínyenceknek a modern kamerák (tolatókamerák, 360 fokos kamerarendszerek) különben jól jöhetnek, hiszen ezek az extrák – mivel szemünkön (is) alapulnak – különösen hasznosak, csak a kis kamerákat néha nem árt megtörölgetni.

Apropó: amikor már naivan fellélegeznénk, hogy a másik delikvens sikeresen beparkolt autónk mellé járművünk érintése nélkül, még közel sem biztos, hogy megnyugodhatunk. Az időzített bombák ugyanis a parkolás után is képesek számos veszélyes mozdulatra ki- és beszállás, valamint pakolás közben. Az a dühítő az egészben, hogy az ezen kasztba tartozók sok esetben a legnehezebb műveletet, vagyis a beállást sikeresen kivitelezik, és utána vannak olyan bénák, figyelmetlenek, netán nemtörődömök, hogy odaütik az ajtót vagy csomagjukat a másik autójának. És hogy ilyenből milyen sok is van...

Remélem Uram, ennyi negatív példa elég lesz ahhoz, hogy meghallgasd kérésemet és segítsd a közlekedőket a parkolásban; persze kérlek, rólam se feledkezz el, hiszen nekem is bőven van még mit fejlődnöm ezen a téren. Tán fontos megoldásra váró problémája ez földi létünknek, ugyanis megannyi embertársunknak okoz bosszúságot, hogy mások nemtörődömsége, igénytelensége miatt kár éri parkolás során a féltett autókat, annak ellenére, hogy próbálnak minél jobban vigyázni sok verejtékes munkával megszerzett tulajdonukra, csak bizonyos emberek nem becsülik sem a más, sem pedig saját értékeiket.

Úgy látszik, némi tehetséggel megáldva lehet ezt ügyesen is csinálni: