Előrebocsátom, hogy nem vagyok nagy kütyüvadász. Én még a szocializmusban kezdtem szocializálódni, nekem a jobbsorsú népeknél a sofőrt segítő automataváltó megszokása is csak nehézségek árán sikerült, ezért nem veszem gyakran igénybe korunk csodás térképészét, a navigációs rendszert.

Mondjuk a barátkozásomnak nem használt első high-tech útbaigazítós kalandom, mikor nagy áhítattal beütöttem a szerkezetbe a kívánt úti célt, csak azt nem közölte velem senki, hogy az angol nyelvű rendszer Fekete Pákót megszégyenítő magyarsággal, vagyis angol kiejtéssel próbálja majd tudtomra adni a hazai utcaneveket.

Jut eszembe, címbeírás: a precíz szerkezet csak teljes címet volt hajlandó elfogadni városnévvel, utcanévvel, házszámmal, irányítószámmal, ami nekem, az addig jobbára képiesen leírt kerítések, meg világító cégtáblák mentén navigálónak maga volt a döbbenet. Emlékszem, ott ültem a kocsiban és azon töprengetem, miként fogom beadnia a rendszernek, hogy a városon és az utca nevén túl csak annyit tudok, a sarki autókereskedés után a harmadik irodaház a fóliázott üvegajtóval, ahova megyek.

A fától nem látni az erdőt? Sokszor a rendszer támaszt túl nagy követelést felénk

Az első negatív tapasztalatokat félretéve a hétvégére kapott tesztautónál mégiscsak előbújt belőlem a hivatástudatos, alapos autótesztelő énem és mondtam a családnak, egyszer élünk, a hétvégi székesfehérvári temetőlátogatást a tesztjárgány útbaigazítására hagyatkozva fogjuk megjárni. Tudtam, ahhoz, hogy címre mehessek, minden adatra szükség lesz, az amerikai használtautó-keresőben még jól működő, filmsorozatból vett Beverly Hills-i 90210-es irányítószámon nem fog elegánsan továbbsiklani az igényes segítő, így hát nekiálltam guberálni a Sóstói temető irányítószámát az interneten. Mivel a temető címének irányítószáma első nekifutásra elkerülte figyelmemet és elméletet is találtam, miért lehet huszadrangú a pontos cím feltüntetése - mondván, oda úgyis csak visznek - ezért beírtam a mellette felhúzott stadionjukat (nekem, fociszerető embernek fájóan haldokló magyar foci a temető mellett, mily’ sanyarú párhuzam), és jöttek is a viccelődések.

Út a semmibe? Ez is előfordul

Az elején nem volt semmi gond, tudtam fejből az utat, a rendszer nagy lelkesedéssel karattyolt, amit akart, szóval jól elvoltunk, még azt is elnéztem neki, hogy sokszor váratlanul beleszólt a családi beszélgetésbe.

Aztán Érd közepén egy szempillantás alatt megváltozott minden, és az addig kedves szerkezet egyetlen kis nézeteltérés miatt menthetetlenül megsértődött rám. Az összekülönbözés kettőnk között abból fakadt, hogy én más utat választottam, mint amit ő javasolt és ebből akkor sem engedtem, mikor egyre csak ismételte, hogy a második kijáraton hagyjam el a körforgalmat.

A körforgalom nekem örömforrás, a navigációnak viszont konfliktuspont

Pedig nem voltam vétkes, én szívesen tudattam volna vele, hogy nyugodjon meg, elsőre is értettem hol kellene irányt váltanom, de nekem a saját bejáratott utam már nagyon a szívemhez nőtt. Tovább fokozta a helyzetet a kétirányú kommunikáció hiánya, így azt se tudtam közölni a gépaggyal, hogy az út elején ne izguljon, egyen friss legyet a szélvédőről és feküdjön vissza a középkonzolba, mert csak Fehérváron nem vagyok ismerős, addig tudom az utat.

Tíz perc után gondoltam, na ez menthetelenül megharagudott, inkább újraírtam a címet

Bevallom őszintén, álmomban sem gondoltam volna, hogy ezen ennyire kiakad a navigáció. A sértődött újratervezés szöveg után már hozzám se volt hajlandó szólni, még csak annyi sem volt benne, hogy valami nyíllal jelezzen a képernyőn. Körülbelül öt percig reménykedtem, próbáltam szuggerálni, simogatni a műanyagtestét, hogy ne haragudjon, de semmi, végképp bemondta az unalmast. Nem volt mit tenni, újra kellett indítanom a rendszert.

Az Úr megsegített, a ketyere ugyan sértődékeny, de legalább nem haragtartó, vagy csak simán szenilis - mindegy is, a lényeg, hogy az újrakezdést követően sérelmeit félretéve kisvártatva rátalált az útirányra, mondhatni gép és ember tökéletes harmóniában folytatta tovább túráját, ráadásul mindkettőnket erősített a megnyugtató tudat, hogy hosszú ideig nem lesz rizikós akció, hisz Érdről kijutva gyakorlatilag le se kell térnünk a főútról Fehérvárig. Elérve a várost pedig pusztán egy döntő fontosságú balkanyart kell megtalálnia, onnan már szinte jutalomjáték lesz begurulni a célba.

Végtére is nem tévedtünk el, s nem találtam magam egy üres bánya közepén sem

A nehezén túl vagyunk, hittem naivan. Beérünk Fehérvárra és jött a várva várt mindent eldöntő pillanat, a kereszteződés, ahol elválik ocsú a búzától. Mondtam is magamban, közeleg a balkanyar, én tudom, hogy ott kéne elfordulnunk, de úgy voltam vele, nekem annyit nem ér a renovált barátságunk a tesztautóval, hogy megint ellentmondjak, szóval megyek utána vakon.

A kanyarodósávot látva már éreztem, ezt elnézi, de gondoltam, biztos csak azt akarja, hogy teszteljem a hajtást - meg sokat nézhetett rali versenyeket és tudja, miként fordulnak az élen menő pilóták kilinccsel előre. Bevallom még kicsit meg is hatódtam, hogy ennyire bízik a reflexeimben és a vezetési tudásomban. Szóval én szentül meg voltam győződve arról, hogy az utolsó pillanatban azért csak szól, és valahogy még józan keretek között megrajzoljuk az ívet.

"A kanyarodó sávnál már éreztem, ezt benézted, de gondoltam, vicces navi, tudja, hogy fordulnak a ralipilóták, utolsó pillanatban csak szól és még vhogy benyaljuk az ívet."

Hát nem, késett egy laza 50 métert és bizony úgy túlszaladtunk, mint a hazai üzemanyagárak - csúnyán és menthetetlenül. De hát okolhatom én a technikát, hisz szólhatott volna az osztrák határnál is? Mi az a kis légypiszoknyi 50 méter egy űrből érkező jelnek. Most őszintén, tehet a rendszer arról, hogy ezek a buta mérnökök olyan közel tervezik egymáshoz a kereszteződéseket?

Lássa a gép, kivel van dolga, én visszafogtam magam, még csak csúnyát se szóltam rá, hanem elkezdtem visszafordulni. Kis korrigálás után szúrva egy menekülő egyest majd sodrós jobbkanyart véve már újra a jó úton haladtam.

De ez az átkozott csak észrevette, hogy rontottam miatta és megint jött az újratervezés. Na, ez már engem is feldühített és elkezdtem kérdőre vonni. Most mondd meg őszintén, mit tervezel te elmehiányos? Ne tervezzél, hisz már újra a régi terven vagyunk, inkább lettél volna pontosabb, vagy legalább most figyelnél az okoskodás helyett és sürgősen kérnél elnézést, ha már arra nincs algoritmusod, hogy kiadjál két húszezrest a memóriakártyád nyílásán, mert egyszer még megbüntetnek a kierőszakolt manőverek miatt.

Mondanom se kell, ez volt a navigációtól vezérelt utazásunk utolsó pillanata, mert hamar némasági fogadalmat szavaztam a gépegységnek - ne gondoljanak rosszra, nem a csomagtartó kerékkulcsával cirógattam meg nevelési célzattal, csak lehalkítottam.

Jól néz ki - ki lehet váltani vele a szocializmusban egykoron nagyon menő színes, világító autós karácsonyfát

Aláírom, sokszor biztos hasznos dolog lehet ez a csodálatos gépi útbaigazítás, nekem is kellene - ha ingyen adnák -, mert tényleg jól mutat a műszerfal tetején a nagy fényárban úszó kijelzője. Hiába, még bennem élnek azok a régi szép idők, amikor a szocializmus műanyagiparát igazán átérző autótulajdonosok így Karácsony közeledtével feltették a szélvédő mögé a kis világító izzókkal spékelt idealizált karácsonyfáikat, amit az idő végül teljesen lekoptatott, hogy helyükre kerülhessen a térképészet csúcsa, az egyszerre gyűlölt és bálványozott státuszszimbólum, a navigációs-egység.