Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is cikket fogok írni egy hídról, azt meg aztán végképp nem, hogy lesz kedvenc hidam is - micsoda fura aberráció ez! Amikor az ember érdekes hidakra gondol, lelki szemei előtt többnyire végtelen hosszú, hatalmas magasságokban húzódó, monumentális építmények jelennek meg.

Nos, a norvégiai Storseisundet-híd nem ilyen; de akkor miért lett mégis a kedvencem? A válasz egyszerű: mert teljesen más értékekkel rendelkezik, mint amilyen tulajdonságokat egy híddal szemben támaszt az ember. Vannak dolgok a nagyvilágban, amelyeket meglátva az első szó, ami az eszünkbe jut róluk, hogy lenyűgözőek.

Ez az építmény is pont ilyen, hiszen a szürreális vonalvezetés mellett mégis arányos, nincs rajta semmi sallang – formája mégis lenyűgöző. Ráadásul az alakja hordoz magában egy fura kettősséget, mert bár a mérnöki szemnek nem megnyugtató - mivel a híd bizonyos szögekből úgy néz ki, mintha az égbe tartana és emellett még fel is akarna borulni -, mégis elképesztően harmonikus a sziluettje.

Különben az interneten böngészve bukkantam először rá, és akkor még simán betudtam egy képszerkesztővel átvariált fotónak. Azonban némi utánajárással kíváncsi voltam, hogy milyen minőségű a szerkesztés, így kiderült, hogy az alkotás nem a digitális fantázia szüleménye - ez bizony tényleg így néz ki a valóságban is. Ekkor még mindig reménykedtem kicsit, hogy azért csaknem ilyen alakúra tervezték, és biztos valamilyen földrengés áldozata, de ismét csaltak megérzéseim: bizony direkt ilyenre rajzolták a tervezők.

Vonalvezetésének racionális oka lehet – amellett, hogy tervezője biztos nem volt teljesen józan –, hogy Norvégiának ez a része rengeteg apró szigetből áll, így ha valaki két környező település között szeretne utat építeni – mondjuk, hogy horgászni mehessen - , akkor sajnos jobb híján kénytelen szigetről-szigetre haladni, melynek eredményeképp néha a híd közepén kell kanyart venni.

Ez még nem is lenne nagy baj, hisz’ számtalan kanyargós híd akad, viszont ebben az esetben az építmény hosszát bekorlátozta a két sziget közelsége, ráadásul a műtárgy alatt még a megfelelő magasság biztosítására is szükség volt (ráadásképp tovább kellet görbíteni a következő talpalatnyi szárazföld felé). Valószínűleg a számos korlátozó tényező miatt lett tehát a híd ilyen furcsa vonalvezetésű, nagy örömet okozva ezzel a turistáknak, sőt, nekünk is.

Ha valaki ezek után szívesen ellátogatna Norvégiába élőben is megnézni az építményt, biztosan nem fog csalódni, hiszen ez a 8,3 km-es útszakasz bővelkedik a hasonlóan lenyűgöző megoldásokban. Az „Atlantic Ocean Road”-ot (norvégul Atlanterhavsveien) – melynek egyik gyöngyszeme a Storseisundet-híd (a nyolcból) – 1983-ban kezdték el építeni azzal a céllal, hogy az apró szigeteken át a szárazföldről az óceánon keresztül eljuthassanak az emberek egészen Averøy-ig.

Nem lehetett egyszerű az építkezés egyrészt a fjordokkal szabdalt, aprócska szigetekből álló domborzat miatt, másrészt pedig a zord időjárás sem kedvezett a kivitelezőknek: a hat évig tartó munkálatokat több mint 12 hurrikán erejű vihar is nehezítette. Nem mellesleg az útszakasz turisztikai fontosságát és a tervezők/építők munkáját elismerve a norvégok az Atlantic Ocean Road-ot az évszázad építményének választották hazájukban.