Légy tekintettel másokra! Volt, hogy úgymond extrém helyszínen hallottam ezt a mondatot. Máig bennem élő emlék, amint az egyik haverom egy sátorban megrendezett Clawfinger koncerten inti visszafogottságra közös ismerősünket, mégpedig a nyitómondat kíséretében. Nevezett zenekar muzsikájáról csak annyit: a színpadról szétáradó energia mennyisége a frontember (álljon itt a neve is: Zak Nikolas Tell) testtömegindexével fordítottan arányos. Márpedig a 'Do What I Say' című számot is éneklő svéd úr BMI-je meglehetősen alacsony.

Amikor a hasonló rendezvényeket csak ritkán látogató ember úgy érzi, szó szerint az életéért küzd, bizonyára jobban izgatja a saját túlélése, mint az, hogy ne löttyenjen ki az ital a mellette álló résztvevő poharából. Nos, gyanúm szerint számos autóstársunk mindennapos célja a fenti példához hasonlítható. A bizonytalanabb, esetleg halmazati tételként egy kisebb, ráadásul régebbi autóban ülők szeme előtt sokszor kizárólag a fenyegető környezetben megtett kilométerek átvészelése lebeg – bármi áron.

Nehéz a közlekedési kultúráról úgy írni, hogy annak aztán foganatja is legyen. Talán a legtöbbünk számára evidens, hogy nem dobáljuk el a szemetet, nem a frissen kikukázott nyári gumival gyújtjuk be a vegyestüzelésű kazánt (milyen szerencsétlen elnevezés!), a bevásárlókocsit visszatoljuk a gyűjtőállomásra – aztán mégis, számos parkoló és erdő földjén csúfoskodik az ott felejtett hulladék, akár jómódúnak tartott városok téli levegőjét is mérgezik a lakótársak, a zsetonos kosarak pedig a legváratlanabb helyszíneken képesek felbukkanni.

A rutin sokat segít, de nem mindenki járja napi szinten az általunk jól ismert útvonalat

Az arányok persze érdekesek tudnak lenni. Feltűnőbb a renitens viselkedés, ha azt egy évben egyetlen ember követi csak el, mintha minden második arra járó lerakná a csomagtartójában megbúvó sittes zsákot. Ugyanígy: ha egy település minden egyes kéményéből bűzös füst száll fel, nem lesz egyszemélyes felelős a mérgező gázok elszabadulásáért, de ha csak egyetlen portán tüzelik a veszélyes anyagot, az illető joggal számíthat a többség haragjára.

Szóval, számítanak az arányok, és ezen csak fokozatosan lehet változtatni. Ha az ilyen és ehhez hasonló cikkek után csak egyetlen autós gondolkodása változik pozitív irányba, már megérte koptatni a klaviatúrát. Engedjék meg, hogy elmeséljem a mai írás ihletőjét. A rövid sztorival azt szeretném illusztrálni: a körülöttünk lévő emberek nem egységesen jók, vagy velejükig romlottak, csupán a komplex elemzés lehetőségének hiányában egy-egy cselekedetük alapján szoktuk megítélni őket.

Sok múlik az képzés színvonalán is - az autósiskolás élmények külön cikket érdemelnek

Történt egy tavaszi délutánon – már nyitott teraszok mellett –, hogy családilag elvonultunk fagyizni. A szellősen elhelyezett asztalok mindegyikénél ültek, így kis téblábolás után elindultunk a parkoló felé. Ekkor pattant fel egy fiatal apuka, aki felesége és gyermeke nevében átadta nekünk a helyüket. Üldögélhettek volna még a kellemes napsütésben, ehelyett inkább egy kedves gesztust tettek számukra ismeretlen emberek felé.

Mint kiderült, pár perccel korábban éppen új ’barátaink’ mellé parkoltam le. Meglehetősen széles parkolókat festettek a cukrászda elé, ami jól is jött, hiszen mindkét oldalról gyerekülésből kellett kiszabadítani a fiaimat. A tisztes távolság ellenére az apukának sikerült úgy kinyitni a vezetőoldali ajtót, hogy annak éle autónk lemezén csattant. Nemtörődöm alak lenne a fiatalember? Az első cselekedete alapján nem gondolom. A tizenéves autó, rajta a vadiúj rendszámmal árulkodó jel lehetett: valószínűleg még nem szokta meg az új jármű viselkedését, esetleg méreteit, így akarata – és általános attitűdje – ellenére bekövetkezett, véletlen balesetről lehetett szó.

Jó dolog a navigáció. A legjobb, ha álló járműben nyomkodjuk

Ha kicsit kitágítjuk horizontunkat, és ezt a mikroszinten észlelt jelenséget a közlekedésre vetítjük ki, érdekes párhuzamokra bukkanhatunk. De vegyük csak elő a példatárat! Könnyen lehet, hogy az utolsó utáni pillanatban sávot váltó autós éppen a navigációs eszköz kihívásaival küszködik, nem pedig a bosszantásunkra vág be elénk. Az autópályán a kamionsort 120-szal előző kisautó sofőrje is tisztában lehet azzal, hogy nem használja ki a szabályok adta lehetőséget, de a 200 lóerős autóból észre sem vett szembeszél, vagy éppen egy szemmel alig érzékelhető emelkedő miatt egyszerűen nem képes gyorsabban haladni. Márpedig a másik opció a 80-nal haladó konvoj végéhez csatlakozás lenne.

Tudom, hogy nyugalmamat már-már kirívó mértékben vagyok képes megőrizni, és számos közlekedő nálam sokkal könnyebben veszíti el a türelmét. (Ezért is izgalmas Európa szívében élni, ahol hagyományosan, évszázadok óta nagyon sokféle embertípus keveredik a skandináv hidegvértől kezdve a mediterrán temperamentumig.) Mégis úgy gondolom, hogy gondolataink tudatos irányításával igenis tompíthatunk a reakcióinkon.

Egy játékra invitálnék mindenkit. A legközelebbi bosszantó közlekedési szituációban igyekezzenek egy parodisztikus gondolatot megfogalmazni, és úriemberek (és persze úrihölgyek) módjára magukban vagy félhangosan elmormogni. Nem adták meg a jobbkezet? ’Jajj, ha az anyósülést rendeltetésszerűen használnám, most biztos nem fékeztem volna ekkorát…’ – próbálják csak ki a mondat stresszoldó hatását. Persze sok múlik a körülményeken is, a kedves mamával a jobb-egyen inkább találjunk más frappáns gondolatot.

Mindenki máshogy vezeti le a feszültséget, de az agressziónak nincs helye az utakon

Ahogy korábban is írtam: nincsenek illúzióim, sokszor valóban nehéz higgadtnak maradni napjaink individualista – szívesebben hívom egocentrikusnak – közlekedési kultúrájában. Az én sofőrülésemből komoly empatikus képességre van szükség a rohanás megértésére: abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy közlekedéskor a legritkább esetben sietős a dolgom. Nem volt ez mindig így, de némi türelem a múltban is sokat segített a helyzetek többségén.

Nem ráfeszülni a helyzetre, sorsunkba (valamilyen szinten) beletörődni – hogy ismét kerüljön rövid, könnyen megfogható gondolat is a néha terjengős karakterhalmazba. Azt is elismerem, hogy az akaratlan, sokszor a helyismeret hiányából fakadó ’szerencsétlenkedés’ fölött könnyebb szemet hunyni, mint a szándékos mindenen és mindenkin átgázoláson.

A bárdolatlan viselkedés feldolgozásához más módszerekre lesz szükség. Ilyenkor felesleges vicces vagy éppen az elkövetővel együttérző történeteket kreálnunk. Feltűnően, jobban mondva irreálisan magas lenne a terhes, vérző hasú, törött lábú kiskutyával a város túloldalán lévő (véletlenül sem a legközelebbi) állatkórház felé száguldó közlekedőtársak aránya.

Slágertéma a büntetfékezés - ezúttal csak annyit írunk róla: SOSE!

Az eljárás a következő: mélyeket lélegezni, büszkén kihúzni magunkat, fölényesen mosolyogni. Segít, ha közben erkölcsi piedesztálra emeljük magunkat. Vonatkozó példamondatok: ’Lám-lám, valakinél szigorú az asszony’; ’Ha ilyen fapados autóm lenne, én is igyekeznék mihamarabb kiszállni belőle’; ’Nekem legalább nem kicsi a pörsenésem’. A lényeg: ne hagyjuk kizökkenteni magunkat. Higgyék el, csak gyakorlás kérdése.

Lassan ugyan, de előbb-utóbb itt a motoros szezon. Ha éppen marad szabad kapacitásunk, rájuk is figyeljünk. Sokan sokféle eszközzel használjuk az utakat. Legyünk gyalog, kerékpárral, motorral, személyautóval, kamionnal vagy akár busszal; kettő, négy, vagy éppen tizennyolc keréken: az alapvető cél minden egyes alkalommal: épségben hazaérni úgy, hogy utunk nyomán minden és mindenki ép marad. A néhány perces időveszteséget pedig ne fogjuk fel tragédiaként: abba még senki nem halt bele, hogy a nap végén 5 perccel kevesebbet görgette az idővonalat. Ugyanez nem mondható el a felelőtlen viselkedésről.

Mindenkinek jó utat kívánunk. És ne feledjék: nemcsak otthon várják Önöket, hanem magazinunk is számít a holnapi látogatásukra. Próbáljuk elkerülni az adok-kapok szituációkat, használni az irányjelzőt (ami persze nem helyettesíti a körülnézést), alkalmazni a cipzár-elvet. Még nem adtam fel a tömegesen egymásra mosolygó, udvarias, fütyörészve autózó társadalom képét illető reményemet. De amíg ide eljutunk, kérem, egy dologra rendszeresen figyeljenek: legyenek tekintettel másokra!