Vajon mi az, ami manapság kilendíthet minket a mindennapok egyhangúságából? Miért van az, hogy a gyors autók egyre nagyobb szerepet töltenek be az emberek életében? Miért kockáztatjuk időnként az életünket tisztán a sebesség iránti hajsza miatt? Biológiai értelemben a válasz egyszerű : az agyunk egy dopamin nevű ’drogot’ kezd el termelni, ami néhány másodpercre az egekbe emel minket, hirtelen erősnek és örömtelinek érezzük magunkat. Vajon áll más is a háttérben?
Kiszakadtunk volna a természetből?Van egy elméletem arról, hogy az élőlényekben van egy közös tulajdonság, ami mindannyiunkat összeköt, és ez nem más, mint a szabadság iránti vágy, ami sebesség iránti szeretetünkben manifesztálódik. Ki ne tekintett volna irigykedve az óceánban ugrándozó delfinekre, a prérin szabadon száguldozó vadlovakra, a szavannán rohanó antilopokra, vagy a nyolcasokat a levegőbe író madarakra. Ha megfigyeljük ezeket az állatokat, rájövünk, hogy időnként mindezt különösebb ok nélkül, csupán az élvezet kedvéért teszik.
De mi történt velünk, emberekkel? Miért olyan nehéz mosolyt csalni az arcunkra? Egész egyszerűen azért, mert a társadalmi normák elvették tőlünk a lehetőséget, hogy kiélhessük a vágyainkat. Nem száguldozhatunk az utcákon, nem védhetjük meg az igazunkat erőszakkal, nem ordíthatunk bele az éjszakába, és még sorolhatnám. Magyarán nem tehetjük meg azokat a dolgokat, melyek a természetben adottak.
Felhőtlen örömünknek másik akadálya velünk született tulajdonságunk, a telhetetlenség. Kissrác korunkban még annak örültünk, amikor a játszótéren szaladgálhattunk. Aztán ez már nem volt elég. Jöhetett a műanyag nyuszis motor, aztán a roller, a pedálos kisautó, aminek végül le kellett fűrészelni a motorháztetejét, hogy be tudjunk ülni. Ilyenkor már a szüleinkben is tudatosult, hogy ez kevés a gyereknek. Megkaptuk életünk első BMX-ét. Ezt akkor kellett lecserélni, amikor a már váltós Mountain Bike-kal rendelkező barátainkkal nem tudtuk tartani a tempót. Ezek után elszabadult a pokol, mindent megtettünk annak érdekében, hogy egyre gyorsabbak és gyorsabbak legyünk. Felmentünk egészen a hegytetőig, hogy aztán a legmagasabb sebességi fokozatban tekerhessünk lefelé. Ezekben az években még semmi veszélyérzetünk nem volt. Szereztünk olyan sérüléseket, amiket életünk végéig magunkon hordunk. Időnként minden felelősség nélkül csak az adrenalin szint növelésére hajtottunk, attól függetlenül, hogy milyen járműről volt szó, mindenből igyekeztünk kihozni a maximumot, vagy amit akkor maximumnak véltünk.
A jogosítvány megszerzésével más terveket kezdtünk szövögetni
Aztán mindannyiunk életében bekövetkezik az, amitől minden szülő retteg: betöltjük a tizenhetet, és megszerezhetjük a jogosítványunkat. Ekkor kerül a sarokba az eddig féltett kerékpár, és indul be a fantáziánk. Kikerülnek a falra a Lamborghini, Ferrari, és Porsche poszterek. Ilyenkor járulunk többször szüleink színe elé a jól megszokott mondatokkal, amiket akár a homlokunkra is írhattunk volna. Aapúú elvihetem a kocsit? De, de...én, és megígérem, persze-persze. Aztán hazaérve: Megvan még az a rendőr ismerősöd, mert ott valami miatt, és természetesen megvolt az oka, mert ott az a teherautó…
Elmosódnak a határokEkkor közülünk néhányunknak örökre megpecsételődik a sorsa mert szerelmesek lettünk valamibe, ami végig ott volt a levegőben. A szabadság illúziójába, a sebességbe. Amikor beülünk az autóba és becsatoljuk magunkat, részei leszünk egy rendszernek. Egy sok száz alkatrészből, számítógépekből, rohangáló elektronokból, forgó, súrlódó fémekből, áramló folyadékokból álló rendszernek, amit sok száz év tudása, s minden tudományág együttes fejlődése teremtett meg.
Az autózás egy függőség, méghozzá a legkárosabb fajtából. Úgy hiányzik egy újabb jó „kör”, mint drogosnak az a bizonyos következő kokaincsík. Erre a függőségre nincs orvosság és a világ minden pénze is kevés arra, hogy kielégítsük a vágyainkat. A szenvedélybetegségeknek több lépcsője van, de ennek a fajtának az a tetőpontja, amikor az agyunk képes néhány pillanatra kikapcsolni, mikor szinte kívülről látjuk az autót, és minden más gondolatunk tovatűnik.
Ayrton Senna egy 'alagútról' beszélt
|
Az érzést talán más nem is írhatná le más jobban, mint az emberiség dokumentált történelmének legnagyobb sebesség függő embere, Ayrton Senna. Az 1988-as monacói verseny időmérője után a következőről számolt be: „Már az enyém volt az első kocka, aztán fél másodperccel, majd egy másodperccel jobb időt autóztam. Közel két másodperccel gyorsabb voltam mindenkinél, még a saját csapattársamnál is. S rájöttem, nem tudatosan vezettem az autót, hanem egyfajta ösztönnel, egy másik dimenzióban. Ez olyan volt, mint az alagútban. De nemcsak az alagútban volt ez az érzés, hanem az egész kör idején. Én csak mentem és mentem, egyre jobban és jobban. Már a határ fölött autóztam, de még mindig képes voltam többet is elérni. Aztán hirtelen mintha valami megütött volna engem. Felébredtem, és rájöttem, egy másik világban voltam. A közvetlen reakcióm visszalassított. Lassan visszavezettem a boxba, és többet már nem mentem ki a pályára aznap. Ez az esemény eléggé megijesztett engem, mert az öntudatomon kívül történt. Ritkán történik velem ilyen, de mindig komolyan veszem, mert ez fontos az önfenntartáshoz.” Egy alkalommal Gerhard Berger a következő eseményekről számolt be Sennával kapcsolatban: "Emlékszem egy imolai hétvégére, ahol futottam egy jó időt. Majd Ayrton kijött a pályára, és futott egy jobbat. Kimentem, és javítottam az idején. Aztán kijött, és megint ő volt a gyorsabb. Így ment ez az időmérő végéig, amikor felkerült az utolsó szett gumi, ültünk a versenyautónkban, majd ő kiszállt az övéből, átsétált hozzám, és azt mondta: "Figyelj, ez most nagyon veszélyes lesz" – valószínűleg tudta, hogy már csak a fent említett alagútban autózva tudja megelőzni Bergert. | |||||||
Amikor vezetünk elhisszük az illúziót, hogy a gép ereje a mi erőnk, az autó szépsége a mi szépségünk, a kipufogó üvöltése a mi üvöltésünk, és mindebben van valami lenyűgöző. Amikor minden kötél szakad, csak beülünk, és ekkor kitisztulnak a gondolataink. 'Ordo ab chao.' Csak csordogálunk az utcákon ötödikben, és ha meglátunk egy alkalmas szakaszt „vissza három, padló”. Mint egy sóhajtásra, a feszültség elmúlik. Megoldódni látszanak a problémák.
Rocky is autózással rendezte gondolatait
És, hogy van-e megállás, van valahol vége a sebesség iránti vágyunknak? Lesz, amikor azt mondjuk, hogy elég, nem vágyunk nagyobb teljesítményre? A válasz az, hogy nem. Sokat megélt, tapasztalt kollégák elmondása szerint idővel még egy Porsche 911 Turbo gyorsulása is hétköznapivá válik, sőt az Ariel Atom is csak az első fél órában ugrasztja ki az ember szívét. Igaz, akkor rettegéssel vegyes rajongást ébreszt bennünk. Szóval, amikor azt kérdezik tőlem, hogy van-e értelme 1000+ lóerős autók tervezésének, megépítésének, akkor azt fogom mondani: Igen! De ne higgyék, hogy ez a sebességi mániánk evolúciós piramisának a csúcsa! Az élmények hajszolásának földön, vízen levegőben megvannak a legkülönbözőbb módjai. Akik azonban nem éreznek egyetlen szinten sem félelmet, azok tekintsék meg a következő kis videót (1:30-nál kezdődik az igazi őrület)! Amit ezek a fiúk művelnek az csak teljesen homogén és nyugodt légkörben lenne biztonságosnak nevezhető, de sajnos természetes körülmények között ilyen nem létezik. A sorsnak ennél nagyobb mértékű kísértése talán nem is létezik.